Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Sándor Iván: Az ideologizálástól a fragmentálódásig - A Bánk bán recepciójának egy fejezete

nást nélkülözött a szerepfelfogás. Ennek eredményeként egy újdonságként értelmezett belső színtér jelent meg, a lelki-szellemi színtér, nála is, és az eszközök természetes „átterjedése” következtében néhány más szereplőnél is (mindenekelőtt a II. Endrét alakító Gelley Kornélnál). Kállai Bánkjában mindvégig jelen volt a szenvedély, de hol előnyösen, hol túlságosan elfojtódott; a belső feszültség hol kirobbanásra kész volt, hol azonban érzékelhetetlen volt a túl erősre sikerült intellektuális kontroll miatt. A szerepértelmezés belső arányai, a játékritmus tehát nem volt végig „szinten tartva” (az eklektika ebben jelentkezett), ám a fordulat erőteljes és inspiráló volt.

Az előadás túlzottan tempírozottra sikerült (mint visszahatás a korábbi patétikus érzelmességre). Ennek egyik oka az a nyilvánvaló hiány volt, hogy Major a brechti elemek, az intellektualizált eszközök alkalmazása közben semmiféle figyelmet nem fordított a Bánk bán nyelvének centrumba állítására, megjelenítésére. Neki nem volt hajlama az ilyen figyelemre (mindig „rohanvást” rendezett); a brechti játékfelfogás és Katona (már sokak által, s ebben az esszében is elemzett) színpadi nyelve között hiányzó természetes „átjárást” igen gondos, minden kérdésre kiterjedő munkával lehetett volna csak megteremteni. Ez nem történt meg. A sok száraz, szürke, túlzottan visz- szafogott részlet, a darabosság csökkentette a hatást.

Ez lett volna az első alkalom, hogy az irodalomelmélet, az esszé, a mélyebb kritika újra napirendre tűzze a Bánk-recepció változásainak kérdéseit. Az ilyen reflektálás azonban elmaradt. Kommentárok íródtak inkább, megjegyzések, amelyekben a dráma százéves recepciójának vitáira történtek ugyan hivatkozások, de olyan formában, hogy fontos és kevésbé fontos, eredmény és tévedés összemodósott. Inkább pártok alakultak — mint régen is! - egy-egy korábbi, már az unalomig agyonhivatkozott vélemény ellen és mellett; új szempontok nem merültek fel.

A színház is bizonytalanul reagált. Suttogva elismerte az újításokat, de hangosan kitartott a konzervatív felfogás mellett. Valami viszont nyilvánvaló lett: a korábbi közelítések-megoldások véglegesen, visszavonhatatlanul elvesztették mérvadósságukat. Más utak nyíltak meg. De milyenek? Ezt homály fedte. A dráma a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig újra lekerült a napirendről. Az évtizedvégnek három mozzanata azért érdemel figyelmet, mert a Bánk bán-kérdés lassú-óvatos előtérbe hozását az erősíti fel, hogy három vonalon is megfogalmazódott az útkeresés. Sőtér István tanulmányában a tudós, Bessenyei Ferenc naplójában a színész, Both Béla (1970), majd Marton Endre (1975) rendezésében az előadás próbált kérdéseket feltenni.

Sőtér István tanulmánya (1967—70) Waldapfelé óta a legjelentősebb tudományos apparátust mozgósította. Két friss gondolata a legszámottevőbb. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy (mint modnja, Gyulai álláspontjával ellentétben) „Bánk tragédiája nem az erkölcsi világrend elleni tragikus vétségből ered, hanem abból a bűnből és vétségből, melyet a nép, az ország ellen - és Bánk ellen is elkövetett egy romlott, züllött és vad világ... A Világos utáni korszak összekuszált tudata a tragédiák okait magának a cselekvő hősnek végzetében, kényszerhelyzetében akarta keresni. Pedig a tragédiák valódi okai abban a világrendben vannak, mely ellen a hősöknek cselekedniük kell”.

Figyelemreméltó az első felvonás végmonológjának az elemzése. Bánk a puszta, a szabad lelkét keresi („Szedd rendbe / Lélek magadat...”) mint „a személyiség valódi és megmásítatlan lényegét”, s ezt a „legtitkosabb, legosztottabb önmagát viszi mindenki elé... eltávolodott mindattól, amit a világban birtokolt, s már csak legsajátabb, legbensőbb természetének sugallatára akar ezentúl cselekedni”. A színi mozgásnak a továbbiakban tulajdonképpen ez a lényege fedez fel Sőtér a dráma belső cselekvésdinamikájából valami nagyon fontosat. Az ötödik felvonásig való eljutást (más értelmezéssel, s egy más belső rétegben haladva, de nem távol Horváth János értelmezésétől) a levetkező, újból felépülő, önmagát rendbeszedő, majd újból elvesztő utazás ötödik felvonásbeli végpontjának az értelmezése a másik értéke a tanulmánynak. Sőtér álláspontja az, hogy Bánk belső megingásainak végső szakaszát azért tetőzi be a Melinda halálával való szembesülés, mert „további létezésének lehetetlensége derül ki”.

325