Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Sigmond István: Profi statiszták (novella)
- Hogyhogy hiába? A liftesnő az újabb kérdést szónoki kérdésként fogta fel, eszébe sem jutott tehát válaszolni rá.- Vajon mivel lehet meggyógyítani a zabolát? - kérdezte.- Nyállal - mondta Hatházi úr, mert úgy érezte, hogy a kérdést hozzá intézték, lévén, hogy a jelen pillanatban a liftesnő és Csányiné között élt, társainál valamivel kedvezőbb helyzetben, háttal az ajtónak.- Maga orvos? - kérdezte a liftesnő.- A gom-bot! Az úristenit magának! - Sóvári úr őrjöngött.- Őrizzük meg méltóságunkat - szólalt meg valaki középről. Az illető olyan harmincöt év körüli férfi volt, hosszú szakállt viselt, és egy kopottas aktatáskát szorongatott a hóna alatt, degeszre tömve valamivel.- Jaj - mondta Csányiné másodszor is, de jajkiáltása sokkal meggyőzőbben hangzott, mint első ízben. Hatházi úr némileg kedvezőbb helyzete eddig a jaj-ig tarott. Csányiné magasra tartott karja ugyanis annyira elzsibbadt, hogy a jajjal egyidőben tortástól együtt aláhullt, a kar oldalra trottyant, a torta meg Hatházi úr fején kötött ki. Nem csattant pontosan a feje tetejére, valahogy féloldalasán ragadt a fejére, betemetve az egyik fülét, de természetesen a szemét is. A másik szemével viszont jól látott, s szabadon maradt füle sem szenvedett semminemű károsodást.- Miért tette ezt velem? Miért tette ezt velem? A kérdést csak kétszer reprodukáltuk, holott ötször hangzott el. Pedig Hatházi úr büszke tartásúnak nézett ki, nemcsak százkilós súlya miatt, hanem mert a szeme csillogásában is volt valami olyasmi, amiről az ember önkéntelenül arra gondol, hogy a szem valóban a lélek tükre. A gyerek nem tudott erről a tükör-ügyről, az ő korában az emberek még nem telítődnek dogmákkal, axiómákkal és empíriokriticizmussal, a gyerek viszont jól számolt, és állandóan gyakorolta matematikai képzettségét.- Ötször mondta, hogy „Miért tette ezt velem?” - jelentette ki a gyerek. A bácsi hülye?- Nem - mondta a szakállas. - A bácsi nem hülye, a bácsi tortás.- Lehet, hogy nem látszik rajtam - szólalt meg a liftesnő, kihasználva a pillanatnyi csendet -, de én nem vagyok öreg. Még élhettem volna.- Csak nem gondolja, hogy itt veszünk? Sóvári úr suttogva tette fel a kérdést, de az „itt veszünk” úgy hangzott, mint egy végszó. Először Csányiné karja kezdett verdesni a fejek fölött, valahogy cikcakkban csatangolt a szűkre szabott térben, mint egy ketrecbe zárt és ráadásul sebzett szárnyú galamb, amelynek nem adatott meg, hogy Picasso mester modelljeként kárhoztassák mozdulatlanságra. Ezzel egy időben Sóvári úr az Istent hozta kapcsolatba a liftesnő szülőanyjával. „Hát én erre mit mondjak? Hát én erre mit mondjak?” - hajtogatta a liftesnő. „Mi van a számban? Emberek, valami van a számban!” - kapcsolódott be Hatházi úr a kórusba, miután a fejére ragadt torta egyik fele lassan lecsúcsott az arcán, s miközben félig-meddig bekenődött a feje a sűrű masszával, egy-két tortadarab a szájában kötött ki.- Ö ami tőle telt, azt tévé - szólalt meg a szakállas előre megkente a te testedet a temetésre. 294
