Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.

nekem, s egy darabig még küldözgetett is, de abban mind több volt a hit- buzgalmi pszeudo-művekből és mind kevesebb az irodalom.

Egy szó mint száz: akkor „egy életre” elszegődtem a francia géniusz - Marianne szerelmesévé. Az ő Attisza voltam, az ő Pásztora. Ott üldögéltem a lábánál, csudáltam perzisztens szépségét. Ez volt - 0 volt aztán csak a Vénusz Kallipűgé! S hogy mennyire belehabarodtam a franciákba és Franciaországba, annak van tanúságtétele is, a Cukrászsütemény c. nagy prózaversem, amelyet jóval később, 1967-ben írtam Párizsban és a szürrealizmus tudós krónikásának, Maurice Nadeau-nak ajánlottam, pedig hogy sem meg- ihletője, sem igazi tulajdonosa annak soha nem volt és hogy kinek is vittem ezt a tele-kalapdoboz cukrászsüteményt, azt nem lesz könnyű elhallgatnom, majd, ha odaérünk... Nem is tudom, nem nemzet- és vallásgyalázás-e magyar szemmel-füllel, ha a prózavers egy másik nemzetnek vall szerelmet és nem a szülőföldnek, amely vemhéül fogadott - és kivetett; de akkor ez nagyon igaz volt, ítéld meg a szöveg alapján te magad:

szeretlek, Franciaország

szerelembőli kiborulásom ihol van, te mulatságodra lett ez az ötvenhar- madik évem e nagy, szüretelő nemulass

ez az elfele dőlés, szájtól ez a felhasadó zsák, ez vagyok én; ez a motyó a kivert kutya matyója, ki véled lett vesztes a teremtésben, az én elgurult mo- tyóm. Mellékuporodva felernyőz rád szemem szikraesője Franciaország, májusfa

se virágkocsim, se kigöngyölnivaló ajándékaim, se filmes seregemből új- divatünnepi karneválom, elédzúdítanivaló nincs, nincs

csak ez a nincsem-görcs, ami van; a zokogóinger görcse a gégefőmön és elfakadásom, szégyellős-bevizellős könnyeim-elfakadása

hogy amin keresztül látlak ebben a záporberendezésemen átali próbatündöklésben, káprázat-pygoráma, akit látok és szenvedek hogy látva-lássalak körültáncolhatatlan Franciaország

De Marianne szörnyen megszokta már, hogy untig neki hódol a világ, s ha nem szórakozott-közömbösen fogadja, akkor a hátát mutatja. Tudod, D’Annunzio mondja valahol: mindenkinek két hazája van, az övé - és Farnciaor- szág. S akkor így voltam vele én (majd, ha 1967-ig elérkezünk életutamon, még egyszer rákerítem a szót). De hogy még mi minden született palotás termemben, a rajztábla mellé telepített írógépen? Több elbeszélés, egy-két kisregény meg egy nagyobblélegzetű tanulmánykötet, amolyan Tractatus Po- litico-Philosophicus íródott itt, A VESZÉLYES FORDULATSZÁM, egy 600- oldalas gépirat, s majd arról is szót ejtek még, ha odaérünk, s egyáltalán, arrafelé elkalandozunk; de itt, esedezem, megengednél-e egy sibságos közbevetést?

KL Kitérést, elkalandozást nem; közbevetést igen. Közbevetéseid olykor lebilincselőbbek magánál a történetnél.

Ez a „suta bókok” mintadobozából való: köszönöm, Lorcsikám. De ládd, elevenemre tapintottál, s ez az én nagy fájdalmam. Mert míg váltig történetem

269