Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.
teremtek a kisközéppolgárok osztályában és igen respektábilis mélyfbldszinti lakást vettek ki a Hűvösvölgy előkelő villanegyedében, ahol Józsi bácsi - Édesapám iránti hálából - a fiának minden időben hálóhelyet biztosított. Éltem is én ezzel a hálóhellyel, kivált amikor felfedeztem, hogy a szomszéd villa kertjében valami észbontó szép kis szöszke puttó játszik. Elragadtatva szemléltem, s lelkendezésemet nemcsak fokozta, de színezte is, hogy én a Gyermekből, nietzscheánus alapon mítoszt csináltam; valahol elhányva még megvan a szinopszisa annak a tanulmánynak, amit erről írni akartam... A Gyermek voltaképp óriás: gigászi méretű a „milliméteres” felnőttekhez képest; őserejű ösztönei töretlenek, egészségesek s maga is, potenciális óriás-voltát megtartva, a harc, a kaland, a hősi élet felé fejlődne, ha hagynák. De a „milliméteresek” a Gyermekóriás ösztöneit lebontják, ellenállását megtörik, értékeit meghamisítják, jellemét gerinctelenítik s mire felnő, ahelyett hogy vasba öltözött mirmidonként toppanna elénk, már maga is megnyirbált, nyomom „milliméteres”... Atkövetkeztem a fiúcskához a homokozóba, jókat játszottunk, nagyokat kacagtunk s én meg, titkon naplót vezettem a fiúcska bámulatos Megnyilatkozásairól, bölcseletemet igazoló spontán értékítéleteiről s minden szaváról, ami tételemet bizonyította, hogy a Gyermek: Óriás. Más is figyelte együtt-játszadozásainkat, a belvárosi kereskedő parádés felesége - a Mama. Csak azt ne mondd, hogy cherchez la femme. Nem minden történetemben lyukadunk ki ennél az ugyanegy kaptafánál s ha ez úgy is indul: attól orrod fokhagymás. Szó se róla, Magdának abba a tökéletesen szabályos ovális babaarcába azonnal „beleestem” és magától adódott az a karikacsapás is, hogy a kisfia legyen a „gügyü”; mert melyik fiatal anya tud ellenállni annak a férfinak, aki imádja az ő egyetlen szemefényét s hol a levegőbe kapdossa, hol a nyakába ülteti. Igen összemelegedtünk, olyannyira, hogy szokásba vettük és alighogy a puttót a Kismama lefektette, a villa lépcsőjén megölelkezve-összebújva, hetet-havat összehordtunk s csak akkor bontakoztunk ki ebből a ringásból, amikor a vérigsértett férj, hóhéri-félté- kenyen ki nem szólt az ablakon:- Magdus, az istenért! Éjfél elmúlt: meddig várjalak?! KL Mintha Leporellódat hallanám, aki regiszteráriádat épp eggyel szaporítja! Most az következik, hogy mint játszottátok ki a Felszarvazandó éberségét és hogyan lettetek egy-pár: igen? Nem Goldonitól lopom s ha lettünk volna is, akkor sem kötném az orrodra. Nem mintha nem próbáltuk volna egy-akarattal, ezerféleképp; de a véletlenek kacagtató összejátszása következtében, hogy a kellő időben alkalmat, a légyotthoz férjbiztos fedezéket s ugyanakkor a fiúcska mellé pótmamát avatkozzunk: az istennek se sikerült s minden mozarti „szubterfúgánkkal” felsültünk. No de nem először s nem elsőnek voltunk mi a Felsült Szerelmesek, nem azért mesélem. Hanem azért a szöcskeugrásért előre az időben, ami most következik. A történelem oly apróra őrli életünket, mint a duplanullás lisztet a malom: nietzscheánus hagymázainkkal befuccsolunk („a Gyermek: Óriás”), jövőképeinkkel megszégyenülünk. A háború után, 1946-ban. Az Oktogonon megszólít egy ordító-elegáns, belvárosias hölgy s mellette egy hirtelennőtt iijúember. Az asszony szarkalábas, gyűröttes babaarcában Kismamára ismerek: a Magda-Édes aki volt; de a fiatalember idegen.- A fiam - mutat rá Magda-mama. - Amerikai katona. 254
