Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.
KL Ugyan-ugyan! Mindenki ismeri öregkori lírádat - hogy milyen egy- húrú. Cicázol a halállal, de ez is, csak mint valami odamutatott jettatore, a „szem” a gyűrűn, amuletten, arra való, hogy elijeszd. Akkor dologra hát? Dologra! KL Hadd élek én, a kérdező is a szimultaneizmus módszerével és ugornék vissza 1933-ra. Azt mondod, az volt az az év, amikor kis körutazást tettél Európa szívében. Elmondanád? Látom, veszed a lapot; s úgy igaz, a mi kis mondandóink cselekményszövedéke már ilyen bonyolult; vissza-visszaugrunk, hogy újra végigjárjuk ugyanazt az időszakaszt, de a minta egy olyan paralel ösvényén, ahol annak más a kun- korisága, másfele fordul a labirintus. Tudod, azért, mert valaki nem ment egyetemre, soha nem néztem le és régi barátaim is tapasztalhatták, hogy váltig ugyanaz vagyok hozzájuk, a régi-magam. Igaz, nem kerestük a találkozást és egyszer egy szökőévben ha összeakadtunk, az is véletlenszerű volt. Ilyenkor megölelgettük-megropogtattuk egymást s keresztkérdések alá vettük - így történt Csizmadia Sanyival is, a „Házmester” Sanyival (ha még emlékszel: az, akinek srác-koromban „eladtam a Fekete Gyémántokat, mintha Jókai sohasem élt volna). Sanyi most is, (1932-ben) „a régi” volt, joviális, alacsony, keménykötésű izombunkó. De volt valami magabiztosság a fellépésében, amit nem tudtam mire vélni. Lassan annak is a nyomára jöttem, amikor a „csehóban”, ahova félrevonultunk „dumcsizni”, elmondta, mit művelt, merre járt. „Brahira ment”, mint afféle belevaló vagány és harmadmagával elment sodródni, „Olaszba”. Társai lemorzsolódtak, hazaszivárogtak; de ő nem hagyta magát. Megvetette a lábát és minthogy már gagyarászott „digóul”, meglelte azt a ,jó bulit”, amire vándorlelke vágyott. Valakitől az országcsavargásban még készséget is kapott - öntőformát - meg kioktatást hozzá; hogy hogyan kell a forró viaszt végigönteni a csatornákon, hogyan kell belehelyezni a hosszú lószőrt a kis viasz-egérbe, milyen cédulát kell nyomatni hozzá és mit kell mondani a rendőrnek, ha nem sikerül eliszkolni és a szegény „mangárt” elkapdoválja... Sanyi megtanulta, hogyan kell a hosszú lószőrt odaerősíteni a kabátgombjához és úgy húzgálni-táncoltatni a karján a rózsaszín egérkét ide-oda, hogy olyan legyen, mintha magától futkározna; és ne vegye senki észre, hogy a titokzatos erő, amely mozgatja - az ő dereka, ahogy izegmozog, ugrabugrál, hajladozik és vele mozog a gombja, amelyen a láthatatlan szálat elkötötte... Palermótól Milánóig, Salernótól Torinóig, az egész Itáliát letarolta-végigtarhálta és a szemfényvesztő trükk mindenütt ugyanaz volt. Miután meggyőződött róla, hogy nincs a közelben zsaru, Sa- nyika daliásán lecövekelt az utcasarkon és hangos kajdácsolással szédíteni kezdte a járókelőket:- Ecco! Ecco il Topolino Misterioso! íme a titokzatos kisegér! Amely ide sétál, oda sétál és mindig arra megy, amerre én mondom! Két líra nem sok, annyi az ára: kápráztassa el ön is szívé-hölgyét a Titokzatos Kisegér tudományával: a garancia is velejár, hogy nem fognak rájönni a titkára! Két líra nem nagy ár: ecco! Ecco il Topolino Misterioso...! Pillanatok alatt körülfogták, tülekedtek érte, kiguberálták a kétlírásokat, tíz perc se telt bele és a vulkánfiber bőrönd kiürült; mire a rendőr fólmeredt volna, Sanyika seholse volt. Már volt két rend ruhája, vasalt nadrágban járt, 245
