Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Hamvas Béla: Babérligetkönyv (részletek)

ez az áradat olyan lenyűgözően erős, hogy az ablakba ültem és átengedtem magam a képeknek, amiket ez az ittas állapot idézett.

Ligetekben jártam, félálmomban, ahol fehér labdarózsabokrok álltak s a tövükben vörös pünkösdirózsák nyíltak. Majd a mezőkön sétáltam s pipacs, margaréta és búzavirág nyílt a széles lapályon. Aztán kristályos patakok mellett lépkedtem, a földet nem is érintve, nárcisz nőtt a tisztásokon. Felettem virágzó meggy- és almafák ágai hajladoztak.

A virágzásnak ebben az esztelen pompájában végiszálltam a fold fölött és láttam a sok százezer kicsiny gyermek, állat, bogár, madár, hal és kétéltű születését, mintha a földbe alulról egyszerre számtalan helyet fúrtak volna s azokon keresztül a sötétségből a fényre nyüzsögtek volna elő. Minden hely, minden mód, minden alkalom elég jó volt ahhoz, hogy kibújjanak, szégyentelenül, ártatlanul, mohón és életéhesen, ahogy a forrás a fold alól buzog. A sötét létnek ez a mérhetetlen fényvágya s a földnek ez a leküzdhetetlen lélekvágya olyanná tette a földet, mintha felhabzana s a homályból az élőlények meg nem számlálható sok faja, lénye bugyborékolna elő.

A virágot a lélek szedi. S önmagát szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van s a fény felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba, vagy koszorúba, gomblyukamba tűzöm vagy a kalapomra, magamat felvirágzóm, annyi vagyok, mint a virág. Az illat, a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát. Mert a léleknek van illata s Hérakleitos azt mondja: az anyagtalan lelkek a túlvilágon illatukról ismerik meg egymást - hai psychai osmóntai kát’ Haidén. Hogy a virág lénye mi, nem tudom és nem fogom megtudni talán soha. De amikor viágot szedek, tudom, hogy virággá változom, s ez olyan, mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé válnék, mint az Anima s ezt gomblyukamba tűzött egyetlen szál kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe. Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílók.

243