Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Hamvas Béla: Babérligetkönyv (részletek)

rejtélyes kényszer, hogy márciusban a patak mellé hóvirágot szedni mentünk, májusban gyöngyvirágot az erdőbe, júniusban pipacsot és búzavirágot a szántóföldek közé? Miért örülnek a leányok, ha virágot adok nekik? Miért vannak otthon vázák a szobában s miért van bennük tavasszal orgona, ősszel kri- zantémum?

Eddig jutottam. Akkor elhatároztam, hogy gondolkozni fogok rajta s csak akkor nyugszom, ha a titok nyitját megtalálom. Meg fogom írni a virágszedés lélektanát.

Akkor persze még sejtelmem sem volt a lélektanról, csak azt értettem, hogy a virágot a lélek szedi. Miért? Ma sem tudom. Nyilván valami rokonság van közöttük. Minél inkább lélek valaki, annál inkább virág. A nő. Különösen a leány. A gyermek. Főként a kisbaba. Női nevek: Ibolya, Rózsa, Viola, Piroska, de férfivirág is van: Nárcisz.

Azóta huszonöt év telt el s ha eszembe jutott a kőfalon tett fogadalmam, éreztem, hogy tartozást kell egyszer lerónom.

A legelső, amiről beszélni kell, a virág neve. A virágnevek a nyelvek legszebb szavai. Magyarban éppen úgy, mint angolban, franciában, vagy latinban. Sok délutánt és estét töltöttem el, különösen télen, a kályha mellett azzal, hogy a szótárakból előkerestem a virágneveket és gyönyörködtem bennük. Sokszor önkényes képeket fűztem hozzájuk, néha egész történetet találtam ki.

Csak egyet mondok el. Tavasszal egyszer, árnyékos, védett helyen, szakadék északi oldalán, fehér virágot találtam. Bár diákkoromban s azóta is, szerettem növényhatározóval csavarogni, ezt a virágot nem ismertem. Gyöngyviráglevelek között nőtt, levele bolyhos volt, öt, hat, sőt hét puha bársonyos fehér szirma között sárga porzóbóbita. Illata? Hogy is mondjam? Fűszeres és illanó, gyengéd, egy kicsit liliomszerű, de enyhébb és édesebb, finom, kábító, üde és mintha nem is lenne anyagi. Fehér kökörcsin volt, németül Alpenrose, latinul anemona. Magamban fehér Anemonának hívtam. Tudok egy helyet, ahol szobányi téren seregestől nő. Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van földi. Lehajolok féléjük s az az érzésem van, ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna azzal a leánnyal, akivel egész életemben mindig találkozni szerettem volna, s a leány, még félig gyermek, szőke, bőre, mint az Anemona szirma, fehér, hozzám beszélt volna, ajkáról ez az illat áradt volna. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.

Ez az illat s ez a név akkor mindjárt s azóta mindig Léthét juttatta eszembe, a feledés vizét. Valami kapcsolatot éreztem az anemona neve, illata, fehérsége és a felejtés között: a boldogság, hogy van ital, amely hűvös varázsával minden emlékemet lemossa s újra kezdhetek élni, mintha most születtem volna először.

Ősszel ismét arra jártam és különös, fehér gyapotba burkolt, egészen apró szemecskéket találtam. Olyan volt, mint a petéből kikelt apró és nyüzsgő kukacsereg, vagy még inkább a Fehér Anemona termése. Határtalan gyengédség, tűnődtem, hogy a virág gyermekeit ilyen könnyű, meleg, puha fehér pólyába takajja, ha télen a földbe kerülnek, ne fázzanak.

Ha azt kérdeznék tőlem, kivel akarok élni, azt felelném: a Fehér Ane- mona-leánnyal. Ha ránéznék, rajta kívül mindent elfelejtenék. A Léthé bű238