Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Árpás Károly: Baka István Vörösmarty-képe

mint A walesi bárdok. ’56-ról... még allegorikusán se... Állandóan azt figyelték, hogy előbukkan-e valami utalás; még a Tiszatájat is 1986-ban azért tiltották be, mert egy versben felfedezték, hogy - ráadásul Kádárt megsértve - utaltak ’56-ra. Amiről aztán egyszerre Pozsgay Imre kijelenti, hogy népfelkelés volt. Tehát ez a trauma azért, miután kezdtem ezt megérteni, különösen bennem volt, de enélkül a trauma nélkül is az ember azt érzi, hogy ez egy Bach-korszak; az oroszok úgy mondják: zasztój, azaz pangás — amikor minden vagyogat, de igazából semmi sincsen, és nem az anyagi javak hiánya, romlása a legnagyobb gond, hanem a szellemi szabadság ellehetetlenülése; mikor minden romlik, züllik, és egyre lejjebb és lejjebb... És megvertek vagyunk, és nem beszélhetünk arról, hogy ez nekünk fáj.

Az első Vörösmartyval kapcsolatos versemet 1972-ben írtam. Ez nekem magamnak is nagyon furcsa volt. Én ugyanis orosz szakos voltam, orosz—magyar szakos, és az utolsó évemet kinn töltöttem részképzésen, és egy fél évig egyáltalán nem tudtam írni, és akkor a fél év letelte után, a második versem Vörösmartyról szólt. Akkor még nem nagyon írtam történelmi témájú verset; írtam már, de nem volt jellemző. Engem magamat is meglepett, hogy ez hogyan került elő, és aztán rádöbbentem, hogy hát pontosan azért, mert idegenben éltem, s tudjátok: milyen környezetben. Ahol az ember az egész bolsevizmusnak, a sztálinizmusnak, a posztsztálinizmusnak - nevezzük így - a nyomasztó légkörét mindenben átélte. Abban is, hogy a kollégium portáján fel kellett mutatni a fényképes igazolványt, hogy beengedjenek, ha naponta ötször mentem ki és vissza, akkor is. Ha véletlenül nem volt nálam, akkor nem engedett be a portásnö, aki jól ismert. Tehát ott nekem ezt a verset meg kellett írni, mert akkor kezdtem el igazán tisztázni magamban, hogy közép-európai vagyok, hogy nem az a lényeges, hogy egy szocialista tábornak a polgára, hanem a magyar nemzetnek a tagja, és méghozzá egy olyan nemzetnek, amelyiket ebben a században ki semmi ztek.

Ennek a versnek akkor csak ezt a címet adtam, hogy „Vörösmarty” (A cserjés börtönrácsba horgad...). Ennek aztán lett folytatása is. 24 éves voltam akkor, és az öregedő Vörösmarty, az 1849 után bujdosó Vörösmarty, az Előszót még meg sem írt Vörösmarty szerepébe képzeltem bele magamat. Ezt a versemet az első kötetemből kicenzúrázták. Nem ezzel volt a baj, egy egészen másikkal. Ezért a második kötetemben jelent meg, összevonva másik két verssel. De aztán ’73-ban írtam egy „Vörösmarty. 1850.” című verset (...Zsandárköpenyként gyüretik). Most a válogatott kötetben ezt a kettőt fogom majd összevonni, mert ezek tartoznak össze. Akkor egy harmadik verset kellett az elsőhöz vonni. Borzasztó volt, hogy a cenzúra így működött Magyarországon, hogy volt egy cenzúrás megjelenés; és ha nekem egy versemből baj volt, az később más címmel nyugodtan megjelenhetett (viszont lehetetlenné tette az eredeti kompozíciót). 1974-ben megint kellett írni egy Vörösmarty-verset. Ugyanis ennek a kornak a kiüresedését, a reménytelenségét leginkább ebben a szerepben tudtam kifejezni. írtam persze más verseket is, nyilvánvaló, de ez roppantul közel állt hozzám, mert ösztönösen megéreztem a kor azonosságát, holott akkor ezt fogalmilag nem tisztáztam. Ennek az a címe, hogy „Vázlat A vén cigányhoz” (Ki tette le a fegyvert). Ez megint ugyanez a szituáció, valamivel talán erősebb, mint az előzök. Ez azért vázlat, mert van egy idézet benne („oda van az emberek vetése”) - bár nálam nem pontos, mert a ritmust meg kellett változtatni.

Én ezt a versemet szeretem a legjobban, különösen a második részét, ahol úgy érzem..., ma sem tudnám jobban megírni. Egy képbe összevonva a virág, amit az ember a szájában rág, és az, hogy ugyanakkor őt pedig egy sokkal nagyobb hatalom rágja. Nagyon szeretem, ma sem tudnám jobban megcsinálni! Nyilvánvaló, hogy ekkor már elég erős élményemmé vált ez. Ebben az a tragikomikus egyébként, hogy én ilyen verseket írtam, és közben az emberek akkor kezdtek különmunkák után sza- ladozni. De talán ebben nem voltam egyedül. Úgy tűnik: a költészet, meg általában az értelmiség arra való, hogy előre megérezze a dolgokat, és a művészet különösen

180