Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Varga Imre: "Zárkózzon fel a nyugati kultúra hozzánk!" - Beszélgetés Beke Györggyel

leírni. Egyszerűen utáltam. Még nem voltam tudatában, hogy micsoda szörnyűségeket művel, a személyi kultusza és a primitívsége visszataszító volt. Ismertem, mert a katonaságnál volt a parancsnokom, a főparancsnokom, és volt alkalmam kétszer „kísérni”. Az első időkben országjárásaikor írókból-újságírókból csapatot állítottak össze. Undorító volt! Úgyhogy igyekeztem Ceausescu nevétől távol maradni. De nem is ez a lényeges. Mert van aki leírta a nevét és írt róla, mégis tisztességes ember maradt. A határvonal nem itt húzódik. Abszolút diktatúrában néha egy funkcióban lévő ember, kiadói igazgató, főszerkesztő, feltétlenül le kellett,^ hogy úja a nevét. Ez nem azt jelenti, hogy az illető nem volt tisztességes ember. Én megengedhettem azt a luxust, hogy születésnapján soha ne köszöntsem. Ha igazgató vagyok, vagy főszerkesztő, meg kellett volna, hogy tegyem. Egyébként a románoknál ez régi szokás. Kezembe került egy 1938-as hódoló kötet a román királyhoz intézett bókokkal, ugyanazok az írók hajbókoltak később Ceausescu előtt is. Balkáni csiszlikség ez, amit azok se vesznek komolyan, akik csinálják.

De most vissza kéne térnünk kérdésemhez, a két nép kapcsolatához.

Ez a két nép — kétféle lelki alkat. Az ember nehezen ismeri el, mert az ideáljaival kell leszámolnia: két, merőben ellentétes kultúráról van szó. Egy bizánci-balkáni kultúráról és egy európai keresztény kultúráról. S ez a két kultúra kibékíthetetlen. Legjobban látszik ez most a horvát—szerb háborús-halálos vitában. A román nép egészen más, mint a magyar. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek köztük sokszor baráti kapcsolatok, máskor meg gyilkoltuk egymást. De két--háromszáz éve olyan gyötrelmes együttélés folyik Erdély földjén, amelynek természetes következménye volt, hogy eljutottunk idáig: megint tömeggyilkosságok küszöbén állunk! Ez a két nép képtelen kibékülni úgy, hogy a másik igazságát is elismerje. Idézem, amit Bibó István mond, mert nagyon igaza van: Amikor kisebbségben és hátrányban vagyok, akkor szívesen kibékülök és átengedem nekik azt, ami úgyis az övék. De amikor hatalmon vagyok, akkor nem vagyok hajlandó erre. A románok például nem hajlandók annak elismerésére, hogy a Székelyföld éppúgy jogos a nemzeti életre, akár a Magyarországhoz csatlakozásra, mint ahogy a besszarábiai nép joga Romániához tartozni. Tehát, amit természetesnek tartanak a maguk számára, azt elképzelhetetlennek a mi számunkra. Ennek természetes reakciója az, hogy megjelenik a vad magyar nacionalista, és a történelmi Magyarországot kéri vissza. Ez ugyanolyan képtelenség, mint ahogy képtelenség, hogy Dunaszerdahely vagy Sepsiszentgyörgy Csehszlovákiához meg Romániához tartozik. Elméletileg képtelenség, a gyakorlatban így van. A nyugati hatalmak, a sztálini béke érdekében lett ez így. De a népek önérzete és egyáltalán a történelmi igazság szerint borzalmas. Felmegyünk a Holdra, és pitiáner kisebbségi problémákkal kell vesződnünk naponta. Azzal például, hogy tanulhat-e magyarul a magyar gyermek, az az állam elleni lázadás-e, ha ö magyarul akar tanulni, olyan helyen, ahol mindenki magyar? Ha a kisebbségi kérdés nem oldódik meg, gyilkos következményei lehetnek. S ami a legfájadalmasabb, a közép-európai tájékon két olyan nép, amelyik se nem szláv, se nem germán - a magyar és a román — egymást fogja megenni, ahelyett, hogy kibékülne, s azt mondaná, ez illeti meg a magyarságot Erdélyből, ez illeti meg a románságot... Egy nemzedék múlva elfelejtjük a fájdalmakat. Óriási csalódásom, hogy azok a románok, akik a Tolmács nélkülben szerepelnek, Titus Popovici, Petre Sálcudeanu és mások ma olyan hangot ütnek meg, mint a legvadabb román nacionalisták. Mikor voltak őszinték? Mikor a kapcsolatokról beszéltek? Vagy most őszinték, mikor ellenünk szólnak? Sohasem őszinték? Tehát hidak nincsenek! Azt mondta volt Németh László, hogy a népek közötti hidakon nem járunk. Ma már hidak sincsenek. Fölégették a hidakat!

Én, aki egy fél életet tettem a román-magyar kapcsolatokra, így érzem ezt. Lefordítottam vagy tizenöt román könyvet. Az irodalmi kapcsolatokat felbúvároltam.

145