Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Porogi András: Szerelmi történet (Istennel, sátánnal, tejjel) (novella)

szörnyethalt. Itt a história be is végződnék: Ágnest a kor szokásai szerint változatos, de csak tüneti eredményeket hozó kínzásokat követően egy torkába döfött karddal kivégezték. Ám mindezek előtt történt még valami. A prefektus annyira elbúsult fia halálán, hogy azon nyomban megtért, bűnbánatot tartott és lemondott hivataláról. Ezt látván Szent Ágnes új életre támasztotta a bűnös ifjút, aki attól kezdve Krisztus hirdetője lett.

Agnes figyelmesen, bár kicsit értetlenül hallgatta a legendát, főként az nem volt számára világos, hogy a nyilvánvaló névazonosságon kívül végtére is mi köze van neki ehhez az egészhez.- A hajad. Neki is vörös volt - válaszoltad. (Mert a te Ágnesednek, jobban mondva a Péterének, egyszóval a mi Ágnesünknek is vöröses haja volt, bár az igazat megvallva csak árnyalatnyit.)

Ágnes persze megint hitetlenkedett (honnan tudod te azt?), amire kénytelen voltál ismét egy festményre hivatkozni, egy preraffaelita képre, amely Szent Ágnest ábrázolja a tömlöcben, rozsdavörös hajsátorából épp csak fehér válla és lábszára látszott ki. S most félpercnyi csönd következett, kínos holtpont, amely azonban mégis érlelt bizonyos elhatározásokat. Te éppen menni akartál, amikor:- Még mindig nem kínáltalak meg semmivel.

Kávét kértél. Legalább ezt, ha már nem gyújthattál rá, nem mintha rajongtál volna az ízéért, de segített a túlélésben. Ám Ági ezúttal is hű maradt önmagához, kevesebbet adott a reméltnél: közölte, hogy ők „sajnos” egyáltalán nem fogyasztanak kávét, így ezzel nem szolgálhat. Aztán eszébe jutott, hogy mégis van valami, az anyósa ugyanis szokott vigyázni Danikára, és olyankor nescafét iszik, ha az megfelelne, akkor megkeresi. Te szabadkoztál, hogy nem érdemes, már úgyis sokáig maradtál, csak föltartod őt, meg Danikát, talán meg is kéne szoptatni már; de ő addigra hozta is a kávét, kis kávéscsészében, mert úgy látszik, az mégiscsak volt. És mivel te is ott álltái már a szobaajtóban - így jelezve jószándékúan indulási készségedet - félúton nyújtotta át a csészét, az ajtón keresztül, még az előszobából.- Bocsáss meg, cukrot kérsz?

Azt is kértél, s már tartotta is a cukortartót, te pedig két kanál cukrot raktál át az előszobából a szobába, amin végre mindketten mégiscsak elmosolyodtatok.- Kérhetek tejet is?

Az nincs, tárta szét beszédesen a karjait, s a mozdulat a fátyolos mosolyával együtt mintha ezt kérdezte volna: mit tehetünk? így álltatok egymással szemben, ami jó volt, mert ismerős a játszótérről. Két portré fürkészte egymást egészen sokáig az ajtó keretében.

Aztán lassan mégis előrenyújtottad a csészét, át az előszobába, egészen Ági melléhez, és vártál. Várásod egyszerre volt csökönyös és alázatos, amiben mégiscsak hasonlítottál a szentekhez. Igaz, a kávéskanál meg-megcsörrent, de talán nem is a te kezed remegett, hanem az egész.

Itt hagyom abba, még mielőtt Ági leteszi a cukortartót, hogy szabaddá tegye a kezét. Legalább befejezése ne legyen ennek a nagyon kerek történetnek. Az utolsó bekezdésen úgyis az öröm és a szégyen osztozik.

129