Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.
orosz frontra 1914-ben, 15-ben már fogságba esett. Elhurcolták a hátországba, ahol egy isten háta mögötti gubemyában a foglyokat kiadták a gazdaságokba, munkára. A fiatal fóldbirtokosnénak megakadt a szeme a nyalka legényen, kegyeibe fogadta s minthogy férjura valahol messze háborúzott (a Mazuri Mocsarak nem sok jót ígérő térségében), beköltöztette az udvarházba. Lajos bátyám hamar beletalálta magát szerepébe, jól sáfárkodott uradalommal, asszonyával, gyerekeik születtek, átvészelték a forradalom első viharát és a NEP-korszakban megszedték magukat. Már épp azon kapta magát rajta, hogy némely magyar szavak nincsenek az esze-ügyében és rohamosan felejt, amikor Lajos bátyám összeakadt régi hadifogoly-cimborájával, elfogta a honvágy és ketten elhatározták, hogy bármi kockázatos és lehetetlen - hazaszöknek. De hogyan? Nos, Lorcsikám, elolvashatod ANIBEL című regényemben: azt a történetet, két hadifogoly szökését végig Oroszországban, hogyan ásták ki a krumplit éjszakánként és ették meg nyersen a krumplifóldeken, hogyan vágták ki magukat orosz tudásukkal, ha igazoltatásba - falbontó tudományukkal, ha kóterbe kerültek, és csodák csodájára hogyan vergődtek forradalmi zűrön, vérzivataron át haza Magyarországra. Azért mondom, a te jóistened mentsen meg a kóborjáró regényírótól (így oroztam el a háromszor csonkolt, üszköslábú szegény párájától és gyúrtam regényanyaggá nagyanyám halálát) és semmi sem biztosít, hogy valamit ki nem veszek belőled vagy mindenestül, hogy újra ne öntselek, mint Peer Gyntben a Gomböntő teszi. De ha belédereszteném csáklyámat és te lennél a regényragadomány, akkor arról jó okon mondhatnák - Kiplinggel -, hogy „ez már egy más történet”. KL És nagyapád? Miben halt meg, hogyan és hol? Valahogyan eleinte a jósors megkímélt tőle, hogy végignézzem álluk leesését, szemhéjuk levonását; hol az iskolából, hol valami csatangolásból hazajövet: közölték velem, hogy elkéstem. Odabent csak a letakart tetem volt, ha akarom, fellebbenthetem. Utóbb a mulasztásaimat alaposan bepótolták a háborús esztendők meg az 56-os forradalom. Nagyapám ott élt a szüleimmel a raktárlakás egyetlen szobájában s egy díványon hált a lépcsőházra nyíló ablak alatt; ott is halt meg. Vele különleges volt a viszonyom, s ez a cinkosság kettős volt. Az egyik - honni sóit qui mai y pense - a közös vaj a fejünkön, amiről csak mi tudtunk. Nagyapám ui. egy délután rajtakapott, hogy iskolás létemre ott kosiatok, rajtalelt a házilányon: a falnak támasztva, huszárosán - úgy láttam el a baját. Mi szétrebbentünk, ő meg magánkívül volt a felháborodástól:- a tizenöt éves taknyos aki vagy, még annyi se. Ötödik osztályos! Megmondták anyádéknak. Szemtelen-vigyori képemről nem olvashatta le, mennyire szorítom a zabszemet s magam is csodálkoztam gunyoros-rekedtes hangomon:- És a doktorék nevelőnője, a Fräulein? Akivel hányszor láttalak a vízgyógyintézetnek keresztelt garniszállóban: ki-be...?! Nagyapa! Ha megmondasz, megmondlak és is! Nem volt az egyezség, nem adtunk rá parolát, de - hallgattunk. Ez a cinkosság volt a kisebbik. A másik volt a nagyobb, az igazi: a zene. Nagyapám szenvedélyesen követte zenei fejlődésemet, zsarnokian szerette volna érvényesíteni ásatag ízlését, indulatosan tiltakozott, ha neki nem tetsző etűdöket 106
