Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Hamvas Béla: Aranynapok (esszé)
Magyar földön az eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanságbizonyos százaléka természetesen mindig a személynek szól s ezt aránylag korán elértettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni, sem őszinte érdeklődésem körét megváltoztatni nem állt módomban. Kénytelen voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen helyzettelen. Igazán otthon egy a valóságban meg nem levő szellemi Európában lettem volna, — ahogy igazán otthon azok a szellemek voltak, amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam el. S ez a tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét elvette. Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt mondom, hogy itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerű, korszerű, népszerű; ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerűen nem voltam. Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan egész bennem élő szellemiségre kiterjedő kapcsolatot, amelyből termékeny közösség keletkezhetett volna s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett volna. Ahol pedig rokon szellemű emberekkel találkozhattam volna, ott sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem és kimélyíthettem volna. Röviden tehát: ahol élni számomra kedvező lett volna, ott alig, vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol éltem, lényem és eszméim idegenek voltak és maradtak. Az, hogy ez miért történt: koromat megelőztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a gondolatok lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas, vagy egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem tartozik reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felől nem mondhat kifogástalan véleményt. Az ilyen helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem, hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Később, mikor e becsvágyról későn ugyan, de mégis önként lemondtam és nem támasztottam többé igényt arra, hogy hatást éljek el, a helyzettelen séggel járó határtalan előnyök iránt szemem egyszerre kinyílt. Ez volt az az idő, amikor, anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agont, mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet elvetettem. Hogy az agon ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam. Egyelőre csak: el a nyilvánosságtól!, el a becsvágytól!, el a szereptől! Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véleménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege. Minden komolyan figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt s ezeket a többeket a vélemény megmozdította s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt. Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoport-szó volt, ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vita, a vélemény általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdekkapcsolatok szavazatai voltak. Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen 100
