Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - KARÁCSONYI FENYŐGALLY 1993. - Szerdahelyi Pál: "Egy "e" betű miatt jöttünk" Weöres Sándor látogatása a csöngei parochián

hozzám: „Mondd, Palikám, ugye, ez az iskola most is a tiétek?” Majd nyomban hozzátette: „Úgy értem, hogy most is evangélikus egyházi iskola?” Mire csak ennyit feleltem neki: „Hát elfeledted már, hogy az iskolákat ’48-ban államosították, és ezt a csöngeit sem hagyták meg kivételnek - még a te kedvedért sem, drága Cinám?!” Erre aztán - mint aki hirtelen felébred, és a múlt álomvilágából visszatér a mába, az élet realitásai közé -, kissé zavartan csak ennyit felelt: „Hát igen, persze, persze!” (Ez a párbeszéd is jó példája annak, hogy Cina örök gyermek, naiv, gyermeki lelkületű felnőtt maradt mindvégig, s mindhalálig megőrizte ezt a jó értelemben vett infantilitását, szívének gyermeki tisztaságát és romlatlanságát!)

Az iskolától tovább sétálva, rövid pihenőt tartottunk az Ostffy család templom mögött lévő síremléke előtt. A temetőbe érve pedig a Weöres család kriptájánál álltunk meg, ahol rövid fohászt mondtam, majd Sándor megille- tődve szólt néhány szót a sírboltban nyugvó őseiről, megemlítvén, hogy a család hagyományai szerint legalább hatvan (!) őse van ide eltemetve, egymás fölé és mellé, s hogy utoljára egyik nénjét temették ide. S e szavak után arra kért, hogy próbáljuk meg kinyitni a nála lévő kriptakulccsal a sírboltot. A zárba azonban nem is lehetett beleilleszteni a kulcsot, mert az teljesen be volt rozsdásodva. A sikertelen próbálkozás után váratlanul vallomás tört elő szívéből e szavakkal: „Itt szeretnék én is nyugodni majd, ide temessetek, ahogyan a versemben is meghagytam!” (A Hazaszálló címűben. - Sz. P.)

Aztán hozzám fordult, s átnyújtotta, kezembe nyomta a Weöres-kripta hatalmas kulcsát, a következő szavak kíséretében: „Arra kérlek, Palikám, ha meghalok, te végezd a temetést itt, a csöngei temetőben...” Majd pillanatnyi szünetet tartva, így folytatta:,Addig is legyen nálatok, őrizd meg a kriptánk kulcsát!”

Ennek a napnak az emléke, a Weöres Sándorral és Amyval történt találkozás varázsa engem is versre ihletett. Akkor és ott, a vén akác tövében, a szívemből szakadt ki ez a hexaméterben született néhány sor:

„Kettőszáz esztendős már az akác, de Te, ki alatta állasz, Sándor, még maradandóbbat alkottál: verseid hirdessék nagy nevedet, szépunokáknak is Csöngén, s széles e hazában!”

A temetőből visszatérve a paróchiára, azon melegében papírra vetettem ezt a versemet, majd skandálva felolvastam, s átadtam Cinának emlékül. De még a vers alá odaírtam a következő sorokat is:

„Cina hazalátogatása emlékére írta:

szülőfölded papja, Szerdahelyi Pál csöngei lelkész Csönge, 1972. április 11-én”

Sándor láthatóan elérzékenyülve fogadta versemet, s meghatotta az aláírásom, hogy „szülőfölded papja”.

1072