Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - KARÁCSONYI FENYŐGALLY 1993. - Dragomán Pál: Huszárok, hősök, szentek - Beszélgetés Somogyi Győzővel

művein túlélné a pártot. Ha odafesthetném az Úr Jézust meg a szenteket, akkor mindegy lenne a megrendelő.

D. P. - A kérdés persze elméleti jellegű volt.

S. GY. — Az egész már ott elméleti jellegű, hogy a mai építészet nem alkalmas hosszú távú műtárgyak hordozására, mert általában ideiglenes anyagokkal dolgoznak. Csak templomról bírom elképzelni, hogy ilyen szándékból épüljön.

D. P. - Ebbe, a te kicsi kápolnádba, amit építettél, mit fogsz festeni?

S. GY. - Azt nem tudom. Azért nincs még kész, mert annyira spórolok rá, annyira tervezgetem, hogy mindig elodázom. Azt szeretném nagyon jól megcsinálni.

D. P. — Arról mit gondolsz, hogy egy képzőművész, akinek mondanivalója van és hitele, milyen módon hathat leginkább a közönségre? Kiállítások, könyvek, filmek, tévé által? A színész vagy az író kapcsolata adottabb a közönségével, mert közvetlen, mindennapi. De a képíró mit tehet?

S. GY. - Hát először is: ezzel nem szabad foglalkoznia a művésznek, egyáltalán nem. Mert ha már elkezd azzal foglalkozni, hogy ő hogyan hathatna, akkor már félresiklott. Az én mesterem, Szilágyi Ernő mesélte az itt következő ógörög történetet: az egyik nagy görög filozófus megírta életművét, azután elment, és a tekercset Pállasz Athéné templomában az istennő szobrának a kezére akasztotta. A tanítványai megkérdezték: Mester, nem kellene ezt az emberek elé tárni? O azt felelte: Majd az istenség gondoskodik a kézirat sorsáról. Nekem meg kellett írnom.

1058