Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - AZ EPMSZ TANULMÁNYI NAPJAI. KAPOSVÁR 1993. - Szilassy Sándor: Forradalmi Magyarország

eren wird...”) Clemenceau távirati követelései következtében megindult a visszavonulás az északi fronton, ami demoralizálta a katonákat és tiszteket, akiknek java része nem ideológiai hanem hazafias okokból lépett be a Vörös Hadseregbe. Kun már május 2-án megállapította a Kormányzótanács ülésén elmondott beszédében, hogy a csapatok harci képessége a nullával volt egyenlő.

Kun július 31-én utolsó elkeseredett próbálkozásként proklamációt intézett a világ proletárjaihoz. O a szövetséges blokádot okolta az élelmiszerhiányért és leszögezte, hogy balkáni hordákat szabadítottak rá a magyar népre kulturális ideálok nevében. Akárcsak a június 15-i proklamációnak, amiben a magyar kommunista vezetőség a francia proletariátushoz fordult segítségért a versailles-i „nemzetközi ellenforradalom” ellen, az újabb proklamációnak sem volt sikere.

Kun és társai végül belátták, hogy minden összeomlott és különvonatokon Bécsbe utaztak, ahol menedékjogot biztosítottak számukra. Az egyik vonat Kunt, Landler népbiztost, családtagjaikat és közvetlen munkatársaikat vitte magával. A másikon a többi menekülő népbiztosok és segédeik utaztak. Budapesten a pályaudvar felé haladó autókat az utcákon összegyűlt antikommunista csoportok tagjai kövekkel dobálták meg, szitkok repültek feléjük és valaki lőfegyverrel megsebesítette Landler leányát, aki apjával ült az egyik autóban. A magyarországi szovjet kormány bukása véglegessé vált és megnyílt az út Peidl Gyula és szociáldemokrata ún. szakszervezeti kormánya előtt, aminek a parlamentet helyettesítő 500 tagú Munkástanács adta át a hatalmat.

A SZAKSZERVEZETI KORMÁNY HAT NAPJA

Peidl és miniszterei nem nagy reményekkel vették át a vezetést, már csak azért sem, mert négy korábbi népbiztos is közéjük került, akik ismét szociáldemokratákká változtak át. Hárman közülük fontos pozíciót töltöttek be. Ágoston Péter lett a külügyminiszter; Garbai Sándor a kultusztárcát kapta meg és Haubrich József hadügyminiszterként szerepelt a kormányban. Peidl maga a nyomdász szakszervezet vezetője volt a századforduló óta. A Károlyi-féle Népköztársaság idején munkaügyi és jóléti miniszterként szolgált. Kezdettől fogva ellenezte a fúziót a kommunistákkal és tiltakozásul lemondott párttisztségéről, de továbbra is párttag maradt az egyesült szocialista-kommunista pártban. Amikor a Kormányzótanács kiküldöttei informálták, hogy miniszterelnökké nevezték ki, azonnal felkereste a pártklubot, ahol Garbaitól, a Tanácsköztársaság elnökétől átvette a kormánylistát. Peidl kezdetben nem akarta a volt népbiztosokat bevenni a kormányba, megjegyezve, hogy az új rezsim a magántulajdon és a polgárjogok alapján fog állni, de végül mégis beadta a derekát.

Peyer Károly, az új belügyminiszter nem tartozott Kun támogatói közé, ezért a Munkástanács néhány tagja azt követelte, hogy töröljék a kormánylistáról, de nem volt már idő hosszas vitára, így ellenszavazat nélkül történt meg a jóváhagyás. Persze az új kormány összetétele vörös posztó volt a gyorsan szervezkedő kommunistaellenes csoportok szemében, és azt a látszatot keltette, hogy Peidl nem más, mint Kun bábja.

A kormányalakítás után Peidl rögtön felhívta Böhm követet Bécsben és utasította, hogy vegye fel a kapcsolatot az antant képviselőivel, akiknek együttes jelenlétében Böhm kijelentette, hogy az új magyar kormány a demokratikus szabadságjogok alapján áll, szabad választásokat fog tartani, elismeri az 1918. november 13-i fegyverszüneti egyezményt, érvényteleníti az összes terrorisztikus rendeletet és az a szándéka, hogy késedelem nélkül helyreállítja a törvényes rendet. Böhm ugyancsak felkereste Thomas C. Gregory századost az amerikai katonai misszió irodájában és arra kérte, hogy járjon közbe a blokád megszüntetése érdekében. Gregory megígérte támogatását.

Augusztus 2-án a Népszava „a magyar néphez” címzett kormánymanifesztumot közölt, ami arra kérte az ország népét, hogy sorakozzon fel a kormány mögött, és megjegyezte, hogy „nincs ok defetizmusra. A front a Tiszánál szilárd.”

991