Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - AZ EPMSZ TANULMÁNYI NAPJAI. KAPOSVÁR 1993. - Pomogáts Béla: Magyar-magyar párbeszéd
a történetírásban, a filozófiában vagy a politológiában tapasztalt. Másrészt pedig a nagy nyugati szellemi és irodalmi áramlatok közvetlen közelében élve igen sok új gondolatot, eszmét, irodalmi újítást integrált a magyar kultúrába, oly módon, hogy ez a szellemi integráció különféle közvetítő eszközök: könyvek, folyóiratok és személyes kapcsolatok révén részben beépült a magyarországi szellemi műhelyek tevékenységébe és eredményeibe is. A magyar kultúra - vállalt hagyományai, nemzeti tudata és értékrendje értelmében - egységes szellemi entitás, ennek a szellemi entitásnak azonban több központja, mondhatnám így is, több, történetileg kialakult intézmény- rendszere van. A magyar nemzeti kultúra struktúrája ennek következtében sajátos kulturális „respublicára” hasonlít: ebben a „köztársaságban” a hazai szellemi élet mellett el nem hanyagolható szerepe van a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai, a kárpátaljai, illetve a nyugat-európai és tengerentúli magyar szellemi műhelyeknek. Ennek a kulturális „respublicának” az egység és a különbözés a lényegi tulajdonságai: egység a kultúra nyelvi, etnikai, történelmi és mentális sajátosságaiban, különbözés társadalmi és politikai feltételeiben, konkrét regionális és intézményi feladataiban. Az egység ugyanakkor fontosabb identitásképző erőt jelent, minthogy a magyar „részkultúrák” mindenekelőtt magyar kultúráknak tartják magukat: nem csak nyelvi, hanem etnikai, mentalitásbeli, közösségi és erkölcsi meghatározottságukat tekintve is. A szellemi egység követelményének mindig tudatában voltak a nyugati magyarság jelentékenyebb kulturális: irodalmi, tudományos és vallásos műhelyei, mint amilyen az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem is, amely több évtizedes fennállása során mindig Magyarországra, az itteni társadalomra és kultúrára figyelt. A nyugati magyar kultúra 1988-1989 és különösen a „rendszerváltozás” óta nemcsak hazafelé tekint, hanem lassanként haza is tér. Elsősorban az irodalmi és a tudományos élet produktumai. Ma már nemcsak a verseskötetek és a regények, hanem a történelmi, társadalomtudományi és politikai kiadványok is természetes módon vannak jelen a magyarországi könyvpiacon. írók térnek haza, egyszerűen látogatóba, vagy hosszabb tartózkodásra, találkoznak a hazai értelmiség képviselőivel s vállalnak szerepet a hazai folyóiratok munkatársaként. Sőt, egész irodalmi intézmények hazatéréséről is szó van: az amerikai Szivárvány és a párizsi-bécsi Magyar Műhely ma már Budapesten jelenik meg. Tudomásom szerint hazakészül a Rómában kiadott Katolikus Szemle is. Ugyanakkor, és ezt sem kívánom elhallgatni, súlyos veszteségek is érték a nyugati magyar szellemi életet: az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság és a párizsi Magyar Füzetek megszűnésével. Ezeknek a kiadványoknak a felszámolása nemcsak a nyugati magyar szellemi élet fórumát szűkítette, hanem értékes szellemi műhelyeket is megszüntetett, olyan műhelyeket, amelyeknek talán jótékony szerepe lehetett volna az idehaza pártviszályokba merült közélet elvi bírálatában, az ellentétek higgadt kiegyenlítésében. Mindenesetre úgy tetszik, az „emigráns” magyar írástudó státusa egy másiknak fogja átadni helyét, s a kényszerű, vagy önkéntes száműzetésben élő magyar írók és tudósok helyett olyan magyar írókat és tudósokat kell a jövőben számon tartanunk, akik történetesen Bécsben, Münchenben, Párizsban, Londonban, Bázelben, New Yorkban vagy Torontóban laknak, írásaik 967
