Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Andrzej Friszke: 1956 a lengyel ellenzék politikai gondolkodásában, 1956-1980 között (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)

olyan spontaneitás volt, amelyet jól ellenőrzés alatt tartottak”. Moczulski szerint 1970. decembere szintén provokáció volt, amelyet egy hatalomra törő klikk követett el; talán az is bebizonyosodik majd, hogy „1976. júniusának kulisszái mögött is manipulációk voltak?” Az októberi események ilyen értékelése tette lehetővé Moczulski számára, hogy rendkívül vehemens támadást intézzen a revizionisták és a KOR-hoz tartozó ideológiai ellenfelei ellen, amelyet „szekuláris balszárnyinak minősített. Ennek „a párt ama csoportjának ifjúsági szárnyából” kellett erednie, „amely a sztálinista Lengyelországot irányította, és 1956-tól egy hirtelen fordulatot hajtott végre”. Az ifjúsági szárny egyre inkább revizionista lett, de a hatvanas évek közepétől „a pártszekta részét” alkotta, és azután egy párton belüli ellenzéket. 1968-ig nem tették ki a párt soraiból. Ideológiailag, állította Moczulski, az SDKPiL-re (Lengyelország és Litvánia Királyság Szociáldemokráciája) és a PPS (Lengyel Szocialista Párt) balszárnyára hasonlít. A hasonló osztályozás módot nyújtott számára, hogy a saját csoportját az egyedüli hazafiasként tüntesse föl. Moczulski nyíltan megmondta, hogy a börtönből való 1956-os szabadulás után a függetlenség-orientált csoportok „földalatti és embrionális formában” jelentkeztek. Az 1960-as években ez az áramlat megkísérelte befolyásolni a társadalom történeti tudatát, és később létrehozta a ROPCiÓ-t. Moczulski megírta, hogy ő maga kapcsolatban állt azzal a földalatti mozgalommal, amelyet Roman Abraham tábornok, 1939. szeptemberének hős parancsnoka szervezett meg.

A hatalmi manővernek tekintett 1956-os tapasztalatok érdekelték a J.

S. (Jadwiga Staniszkis?) jelű szerzőt, aki a Rés Publicahan publikált. Az októberi események „egy válság segítségével” végrehajtott „rituális változtatás” voltak. Ilyen változtatási kísérletbe a párt háromszor fogott bele az 1953- 1956 közti időszakban. 1953-54-ben megpróbált elvetni néhány, az 1949-1953 közötti években bevezetett alapelvet, de a folyamatosság látszatának megőrzésével és a korábban követett politika bírálata nélkül. A következő kísérlet az 1956. júliusi VII. Plenáris Ülés volt, de a katarzis és, ahogy a szerző írta, a szereposztás megváltozása nem történt meg az októberi VIII. Plénumig. Ez egy „tökéletes rituális dráma” lett, „amelyet a szerepek megadása és (bizonyos esetekben) előírása vezetett be; átrendezte a szimbólumokat, és megvalósította (noha csekély mértékig) a társadalmi pozíciók és intézmények új alakzatait". Ez a rítus valószínűleg az uralkodó csoport részéről rendezett színjáték volt, amely hatalmon kívánt maradni, állítja J. S., megismételve Jedlicki alapvető téziseit. A VIII. Plenáris Ülés spektákulumának rendezői mesterségesen „kreálták” a szereplőket (frakciókat), módot adva a közönség figyelmének elvonására a lényeges kérdésektől, és a hatalmon lévő vezetők egy részének tisztára mosására. J. S. úgy írt, hogy „A közönség szerepének demisztifikálása - noha fájdalmas - elkerülhetetlennek látszik annak érdekében, hogy a jövőbeni változások rítusát a tényleges átalakulás váltsa fel”. Októberre végül is nemcsak a társadalom, hanem a hatalom is pontosan mint a változás rítusára emlékszik. „Sőt úgy tetszik”, figyelmeztetett J. S., „hogy az a változat, amelyet egészen komolyan tekintetbe vettek azok a körök, amelyek a jelenlegi folyamatban (1978/1979 tele) prolongálják a hatalom válságát és a növekvő gazdasági krízist, az októberi rítus változata. Ez a közönség sajátos újjáalakítását jelentené (amelynek a számára a rituális drámát

443