Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Pomogáts Béla: Elvetélt eposz, avagy történelem töredékekben (tanulmány)

bizonyos távlatok, átalakul a szemlélet, bizonyos tanulságok fogalmazódnak meg, és azután már ezeknek a birtokában egy nem annyira ábrázoló, leíró, inkább értelmező és bizonyos esetekben talán mitizáló szándékot is kifejező irodalom mutatja be a nagy történelmi eseményeket. Az 1956-os forradalom ábrázolását tekintve erre a fajta kettősségre egyszerűen nem kerülhetett sor. Nem volt mód arra, hogy először egy élményközeli, valóságközeli, az eseményekről közvetlenül beszámoló irodalom jöjjön létre, majd néhány esztendő múltán kialakuljon a történelmi események - valamilyen - értelmezése, s ennek következtében valamiféle szemléletváltás jegyében készülő irodalom váltsa fel a korábbi, a valósághoz tapadó beszámolókat. Erre egyszerűen nem volt mód. Az ábrázolásnak az a ritmusa, a művek megszületésének az a természetes rendje, amely a nagy történelmi eseményeknek a hazai ábrázolását követően kialakult, felbomlott és megszűnt az ötvenhatos forradalom ábrázolásával.

Mégis hogyan lehet rendezni azt a szépirodalmi anyagot, amely ötvenhattal foglalkozott? Már a forradalmi napokban megkezdődött az események közvetlen ábrázolása, elsősorban a költészet nyelvén. Azokban a versekben, amelyeket Tamási Lajos tói, Benjámin László tói, Sinka Istvántól, Kassák Lajostól, Lakatos Istvántól és másoktól lehetett olvasni a forradalmi sajtóban, általában az Irodalmi Újság híres november 2-i „forradalmi számában”. Ezek a versek a közvetlen élmény birtokában, a személyes beszámoló lehetőségével adtak számot a forradalmi eseményekről: az ávéhás karhatalom gyilkos sortüzeiröl és a felkelő ifjúság önfeláldozó harcáról. A november 4-i kádárista ellenforradalom után is számos költemény született, ezeknek azonban csak egy része láthatott napvilágot. Voltaképpen Vas István két versével tudnám példázni az 56-tal foglalkozó költészet lehetőségeit. Az egyik Az új Tamás című vers, amely nagyon hosszú ideig nem került a nyilvánosság elé, kötetben először tavaly volt olvasható. A másik pedig a Mikor a rózsák nyílni kezdtek című költemény, amely nem közvetlenül foglalkozik a forradalommal, azonban éppen a forradalom hősi halottainak a városban elszórt sírjaira utalva idézi fel a forradalmat magát. Ez a vers a költő korabeli köteteiben is megjelent, és elképzelhető, hogy az irodalompolitika talán felismerte a vers valódi utalásait. Mindenesetre hozzátartozott a korszak természetéhez, hogy ha nem történt nyilvánvaló utalás a forradalomra, ha nem nevezte meg valaki közvetlenül a forradalmat, akkor bizonyos türelmet tanúsított az irodalompolitika. Ilyen módon szőtte át az ötvenhat utáni magyar költészetet a forradalom élménye és emléke.

Ugyanezek az élmények és emlékek jelentek meg teljesen nyíltan az emigráció irodalmában. Néhány valóban kitűnő könyvre gondolok, olyanokra, mint Kabdebó Tamás Minden idők, Domahidy András Tizenhat zár vagy Dénes Tibor Budapest nincs többé Budapesten című beszámolói. Az emigrációban nagyon sok forradalmi regény jelent meg, az igazán nagy összefoglalás, az a bizonyos „elvetélt eposz” azonban az emigrációban sem tudott megszületni.

Idehaza, Magyarországon, egészen kedvezőtlen helyzetbe került a forradalom emléke. A költészet metaforikus nyelvén személyes vonatkozásokban, a líra utalásos módján sokszor megjelent a forradalom emléke, az elbeszélő irodalom azonban aligha vállalkozhatott arra, hogy hiteles képet adjon 1956-ról. Közvetlenül a forradalom leverése után igen sok regény foglalkozott az ötvenhatos eseményekkel, ezek azonban kifejezetten az akkori propaganda szolgálatában jöttek létre, ennek a propagandagépezetnek az érdekeit és előírásait szolgálták ki. Berkesi András Októberi vihar, Dobozy Imre Tegnap és ma, Molnár Géza Hullámverés, Erdős László, Levelek Becsbe vagy Mesterházi Lajos Pokoljárás című akkori könyvei kifejezetten a hivatalos propaganda szolgálatában álltak, és „ellenforradalomként” ábrázolták az 1956-os eseményeket. Ezeket a könyveket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó, elutasította őket az értelmiségi közvélemény. Ez az elutasítás még azokban a fanyalgó kritikákban is megjelent, amelyek, noha természetesen hivatalosan méltatták e regények politikumát, mindig megkeresték esztétikai gyengéiket, és végső soron elutasították őket mint irodalmi műveket. Nyilvánvaló, hogy itt egyszerűen a forradalmat leverő hatalom agi201