Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Vasadi Péter: "Repülj reménytelen." - Csokits János: Látogatás egy égitesten

VASADIPÉTER

„Repülj reménytelen.”

CSOKITS JÁNOS: LÁTOGATÁS EGY ÉGITESTEN

A szerző 1928-ban született, Budapesten. Iskolás korban, 1944-ben (tehát 16 évesen) csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, tizenhét évesen katona; a németek ellen harcol. Háború után, jogi tanulmányai közben, 1949-ben Nyugatra távozik. Évtizedeken át Nyugat-Európában él: Ausztriában, hosszabb ideig Párizsban, mesterségeket tanul, hírszerkesztő a SZER magyar osztályán Münchenben, majd tizenkét éven át a BBC magyar osztályának szerkesztője. Jelenleg Andorrában lakik. 1946 óta ír. Verseket, tanulmányokat, rádiójátékokat publikál nyugati magyar irodalmi lapokban. Hazai folyóiratok közül elsőnek az Életünk közli verseit, 1989 nyarán. Ted Hughes-zal együtt lefordította Pilinszky János 47 versét angolra (Selected Poems, Carcanet Press, Manchester, 1976). E műnek igen jó itthoni visszhangja volt. Csokits János négy évtized verstermésének legjavát gyűjtötte össze jelen válogatásában. Talán nem tekinthető vakmerőségnek írásunk főcíméül egy verssorát választanunk, abban a hitben, hogy rávillantunk vele a szerző emberi, írói magatartásának lényegére. Aki röpül, nem lehet reménytelen, mivel röpül. Ha mégis az, s el kell hinnünk, hogy az, mert állítja, de röpül, akkor ez azt jelenti, hogy elvesztegetett magából, lehullajtott magáról minden olyat, ami tehernek számít, ha netán remény képében is (ez lehetséges); illúziótlan, vagyis a valót, a valóságot látja, túl van hiszékenységeken, fölülről néz, szikár, lényegre törő, kitart - röpül tovább. Sőt, erre föl is szólít: „repülj”. E kétszavas verssor erőt mutat, ha mindjárt csak a folyamatos haladáshoz szükséges erőt is. Versről versre, évről évre, számycsapásról szárnycsapásra. Ennyi elég is.

Reménytelensége nem a mai fajta, a divatos, hanem a tapasztalataiban leülepedő súly, rezignáció. Ez a mai típusú reménytelenség ugyanis mondvacsinált, elfordulva kihegyezett, hogy szúrni, piszkálni, ingerelni lehessen vele, ezt a mai reménytelenséget íróasztalok mellől vezénylik, fotölybe süppedt hölgyek és urak leleményeként indult hódító útjára. Ez megdézsmálja a valódi nyomorúságot: politikai fogás, rossz hír keltése, hadicsel. Nem erről a méltatlan pózról van szó, hanem a létezés eredeti gyengeségéről, az apadó emberi erők okozta kijózanodásról, a hiábavaló várakozást követő dühökről, a fékentartott riadalomról, annak láttán, hogy a mély alagút bejárati sötétje egyre közelít: „Tócsán elfolyó / olajcsepp szivárványa - / ennyi az egész.” (Haiku) Megvallott alapállás ez a reménytelenség, műben kifejezett létérzés, amely egybevághat a mottóul idézett Montaigne-i gondolattal: „A halálra készülni annyi, mint a szabadságra készülni.” De érvényes lehet a verstanban is; a markáns és nagyléptékű képalkotás gondolati szigorúságának, a réskitöltő szavak s kifejezések mellőzésének, a verstestek formai karcsúságának felel meg. S bizonyos szellemtörténeti folyamatnak vagy éppenséggel annak, hogy a költőt alapjaiban mi érdekli, s mi nem tulajdon fejlődését illetően; saját szavai szerint, az izmusokra nem sok időt pazarolt.

Mondja is: „a költészet kemény kórság / gyógyíthatatlan gyehenna.” (Otthontalan szó) Nincs tehát se kedve, se ideje izmusos papírformákra, minden bizonnyal költészetre kényszerítő életmódja, sorsa s legbenső törvénye miatt (s szerint). Különösen eleven viszonyba került „a Föld, az élővilág eredetével foglalkozó” tudományokkal, s gyermekkora óta a csillagászattal. Ezek a diszciplínák (e sorok írója hozzájuk gondolja

963