Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Vasadi Péter: A szellem védelmében (esszé)

szemben nagy türelmet tanúsít). Én pedig befejezésül éppen erről a vallásos hitről kívánok szólni, minthogy szellemről beszélünk. De^vajon miféle szellemi egyetemességről beszélhetünk, ha éppen a hivatásbeliek jelentős része az, amely teljes érdektelenséget mutat egy lehetséges világmagyarázat iránt, és a világ-szellem filozófiai megismerésének vallásos alapjait zárja ki magából könnyedén, vagy ami ennél is rosszabb, ismeretekben megalapozatlan, szubjektív, sőt hangulati kísérletezésekbe fog? Kötelessége lenne megismerni, ars poeticájából kifolyólag. Mert végül is csak a szellem és a szeretet menthet meg bennünket magyarokat, a külső rossztól és önmagunktól is.

A régi szolgaság elmúlt, de maga a szolgaság, mint fenyegetés, örök. Résen kell lennünk. Nemcsak azért, hogy a régi vissza ne szivárogjon, hanem azért is, hogy új, és még kitalálhatatlanul újabb ne keletkezhessék. A szolgaság a szellem igazi ellensége. Péter apostol ezt írja első levelében: „Szabad emberként [éljünk], de nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái.” (2,16). Isten szolgái lehetünk, vagyis a szellem fejleményeinek, társadalmi anyagiasulásuk igazi urai, annak a külső-belső folyamatnak, amely békességbe fejlődik. Minden olyan törekvés, mely az embert „csupán anyagi javakkal és határozottan a több-lét ellenében akarja jellemezni”, lényegében életellenes, és akkor is veszélyesen anyagelvű, ha nem ilyennek mondja magát, írja II. János Pál pápa. A szellemi lényegéből kiforgatott ember prédájává lesz azoknak a képmutató erőknek, „amelyek ugyan teljes szabadságot követelnek az élet minden területén”, de határtalanítva a fogalmakat, eltüntetik az erkölcsi világképet; „Ha egy nemzet erkölcsi alapja megrendül, ha az egyén felelősségérzete eloldódik, megnyílik az út az igazságtalanságok és az erőszak különböző formái előtt, és a kisebbség manipulálja a többséget. A kísértés, hogy igazi szabadságnak tekintsük azt, ami a valóságban nem más, mint a szolgaság legújabb kiadása, küzdelemre szólít minket.” (Napló, Dublin, 1979)

*

E napokban, míg ez az írás megszületett, ki tudja, hányadszor olvastam újra a magyar próza nagymesterének Iskola a határon című regényét, ellenpontként. A hitelességnek az az ereje, amely az írói tényekből, az írói valóságból sugárzott, kérdőjeleket tettfól bennem elgondolásaimmal szemben: mi a fenét kell neked féltened a szellemet? Egyáltalán, meg lehet azt támadni? A szellem nem császkál egyedül, s ha csak lengedez, akkor az idealizmus miazmás levegőjében; üsse kő. A szellem az emberben él, vele van, nélküle nem létezik; minek ez a fontoskodó aggodalom? Különben is: „Csináljátok egymással, amit akartok ... Mb!” ... No, igen, de a szellemiség. Egy nép szellemisége. Amely belőlünk kitevődik vagy nem tevődik ki. Nem mindegy, hogy televényben élünk vagy mocsárban. Nem mindegy. És az ember-virág nagyon gyöngécske. Nagyon ingatag. Nagyon sokba, sok vérbe, sok félelembe, sok keserűségbe kerül. Ugye, egy Isten is... Elég egy durva mozdulat, mely szétlövi, szétzavarja, szétmázolja, s máris nincs. Nem mindegy, hogy van vagy nincs.

Most látom csak, a végén, hogy az a semmi, amellyel indítottam, nem annyira semmi, mint inkább minden.

82