Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Kaba Ákos: Széljegyzetek egy új magyar őstörténeti tanulmányhoz
valószínűbb, hogy egy eltörökösödött, magyarral rokon nyelv volt és nem fordítva. Ligeti Lajos a már említett könyvében megjegyzi, hogy a csuvas nyelv hangrendszere finnugornak tűnik, majd a 44 oldalon írja: az újabb kutatások során egyre inkább előtérbe kerül az a gondolat, hogy a csuvas nem tartozik egyszerűen a török nyelvek közé, hanem azokhoz valahogy lazábban csatlakozik.” Vikár László népzenekutatásai során kvintváltó, ereszkedő szerkezetű pentatóniát és a dallamok tercének váltakozó, ún. dunántúli terchez hasonló jellegzetességeket csak a csuvas területen talált. Mélyreható és hosszú időn keresztül tartó érintkezés bizonyítéka kell legyen ilyen páratlan kultúrörökség. Végül, de nem utolsósorban említjük a csuvasok saját nevét, mint eltörökösödé- sük legfőbb bizonyítékát. Bulgár egyik városa Suvar (Szuvar) volt, amely az ott élő szavir etnikumtól kapta a nevét. Tatár hódítás után a török nyelv hatására a Su- aar-ból csuvar, a tipikus török r>z hangváltozással csuvaz és ebből alakult a mai kiejtése a csuvasz vagy csuvas. Vámbéry Ármin, a keleti nyelvek kiváló tudósa sem volt meggyőződve a török nyelvek elsőbbségéről, mert nemcsak visszavonta a magyar nyelv török származásának a feltevését, de postumus művében A magyarság bölcsőjénél, nyomatékosan kiemeli, hogy a mai magyar nyelv alaktana és szókincse sokkal régibb, mint az összes török nyelvemléké. Sőt megjegyzi, hogy „... a magyar nyelv ural-altáji emlékeit teljes bizonyossággal a világ legrégibb nyelvi maradványai közé tartozónak tekinthetjük.” Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül e széles látókörű kutató véleményét sem a csuvas nyelvről A magyarság keletkezése című könyvéből: „... a csuvas nép eredetileg finnugor néptörzs volt és csak később fogadta el a török nyelvet, vagyis a vele szomszédos tatároktól tatárosodott meg.” Történet- és nyelvtudományi érvek tehát a legkisebb mértékben sem támogatják a török jövevényszavak feltevését. A kölcsönszavakra bővebben kellett kitérnünk művelődés- és őstörténeti fontosságuk miatt, de szemelvényeinkből is egyértelműen körvonalazódik, hogy elfogult, egyoldalú s nemegyszer tudományosnak nem nevezhető érvek alapján és a magyar nyelv alapos vizsgálata nélkül sorolták szókészletünk jelentős részét a jövevényszavak közé. Pedig a századfordulón már a svájci Perdinánd Saussure figyelmeztet, mint alapvető követelményre: „a nyelvet önmagában kellene tanulmányozni”. Benkő Ló- ránd a hetvenes években a magyar nyelvkutatásról írt dolgozatában hiányolja, hogy a jövevényszavak vizsgálata mellett a magyar nyelv, amelynek érdekében a kutatás történik, figyelmen kívül marad. Ligeti Lajos az említett könyve bevezetőjében jegyzi meg: „Régi török elemeink új szempontú vizsgálata szükségszerűen a magyar nyelv korai történetére irányította a figyelmünket. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy a korai magyar nyelv ez idő szerint teljesen néma”. Egyébként Bartha A. is hangsúlyozza könyve 12. oldalán: „Az élő magyar szóállomány nem minden ősi eredete tisztázott, e téren még nagy feladatok hárulnak a kutatásra.” Majd az 54. oldalon: „A magyar nyelv önálló őstörténetének kutatása rendkívül hiányos.” Ezek a megjegyzések élesen rávilágítanak arra a mérhetetlen egyoldalúságra, amely a magyar nyelvkutatást kezdetétől fogva, még napjainkban is, változatlanul jellemzi. A magyar nyelv őstörténetének ismerete nélkül tehát minden jövevényszó-kutatás csak meddő kísérlet marad. Az elmondottak a legmesszemenökig igazolják Sinor Dénes szkepticizmusát a kölcsönszavak terén, hogy bizonyító erejük csak azok számára van, akik már eleve meg vannak győződve valamely történelmi állítás helyességéről. Maradna még a nyelvrokonság érveinek áttekintése, hogy azok mennyiben mérvadók származásunk bizonyítására. Az obi-ugorok nyelvszerkezete, szókészlete és kultúrája a szamojédokkal mutat a legtöbb közös vonást. A különbség csupán, hogy az obi-ugorok földrajzi helyzetüknél fogva több műveltségi szót és hitvilági elemet kölcsönöztek déli szomszédaiktól. Az obi-ugor nyelvrokonságunk tehát ugyanolyan távoli mint a szamojéd. De Bartha A. sem látja másképp, a 120. oldalon: „Az obiugor-magyar 870
