Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Kaba Ákos: Széljegyzetek egy új magyar őstörténeti tanulmányhoz
KABA ÁKOS Széljegyzetek egy új magyar őstörténeti tanulmányhoz Népünk széles rétege élénken érdeklődik múltunk és származásunk iránt. Gazdag középkori krónikairodalmunk beszédes bizonyítéka, hogy elődeinknél sem volt kisebb ez az igény. Sőt, ennek a törekvésnek mintegy jellemzőjeként említhetjük; amíg Európában a Biblia, addig nálunk a Cronica Hungarorum volt az első nyomtatott könyv. Krónikáink őstörténete még napjainkban is élvezetes olvasmány. Egyenesen elképzelhetetlen, hogy íróik csak a saját kedvtelésükre vagy az „ősi jogon való birtoklás” igazolására ilyen gördülékeny és összefüggő történetet tudtak volna összetákolni. Nem is volt vita tárgya a nyelvrokonságunk fölfedezéséig. Ekkor, a közös finnugor szavak tükrözte, sokezer év előtti ősközösségi műveltség honfoglalás előttre való vetítésével, vagyis a vadbarbár magyarok képzete alapján lett hitelevesztett krónikáink koratörténete. E szemlélet kialakulását és hiányosságait a hivatalos irányzatot képviselő, legújabb őstörténeti monográfiát tallózva kíséreljük megvilágítani. 1988-ban jelent meg Bartha Antal könyve A magyar nép őstörténete. Nagy várakozással tekintettünk tanulmánya elé. Reméltük, hogy őstörténetünkkel kapcsolatos túlhaladott és bizonyíthatatlan feltevésektől mentes, tárgyilagos munka kerül a kezünkbe, amelyben megtalálhatók az újabb száz év, nyelvtudomány, régészet, embertan, néprajz és történettudomány legújabb eredményei. Sőt véltük, hogy a szerző előzőleg megjelent írásainak bírálatát is figyelembe veszi, és módosítja koncepcióját. írásában valóban tükröződik számos újabb eredmény, s ez erénye könyvének. Helyenként helyesbíti régebbi álláspontját is, de alapfelfogásában változatlanul az obi-ugor (osztyák-vogul) származáselméletet követi. Ezért választottuk írásunk céljául, hogy megvizsgáljuk, vajon mennyiben indokolt őstörténetünket még mindig kizárólag a - vélt - nyelvrokonság alapján kutatni. A századforduló körül a német Otto Schrader és az angol Henry Sweet műveiben már jelentkezik a 19. századi indo-germanisztika egyoldalú nyelvkutatási módszereivel való szakítás. Később a német Franz Boas (1920) és a holland C. C. Uhlenbeck már bírálják a közös ősnyelvet feltételező szemléletet. N. S. Trubetzkoy nevezetes 1936. évi nagyhatású tanulmánya a Gedanken über das Indogermanen Problem, pedig megerősítette ezt a bírálatot. Ezzel megdőlt az ősnyelvek alapján feltételezett merev nyelvcsalád elmélet. Bartha A. is hangsúlyozza könyve 32. oldalán: „Egységes alapnyelvű nép nem létezett...” A feltételezett ösnyelvek nem bizonyíthatók és sokkal valószínűbb, hogy a nyelvek rokonsága földrajzilag közeli arealis nyelvek érintkezéséből alakult ki. A nyelvrokonság kialakulásának ez a magyarázata sokkal alkalmasabb a nyelvek egymásközti kapcsolatának valósághű leírására, mint az eddig feltételezett ősnyelv. Ezzel egyben megdőlt az ösnyelv alapján elképzelt etnikai rokonság feltevése is. Nem célunk az újabb nyelvtudományi eredmények részletesebb ismertetése. Mindez megtalálható Götz László, a nyolcvanas évek elején megjelent Keleten kél a Nap című négykötetes művének három első kötetében. Ez a munka mérföldkő a 863
