Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Vasadi Péter: A szellem védelmében (esszé)
emberi egyetemességért, amelyben nem különbözni, hanem túlélni, nem tovább rombolódni, hanem karakterizálódni kíván. A fenyegetett élő ösztönös szellemi mozdulata az, hogy hirtelen és nagy erővel fedezi föl gyöngeségeit, tehát mohón tanulni kezd. Mindenfélét és mindenhogyan. Ebben a túlhabzó igyekezetben jó s rossz tendenciák keverednek. Van, aki azért tanul, hogy szabad legyen, van aki azért, hogy hatalma legyen. Tudni csak az előbbi fog, és ez a tudás kitekintő, halmozó és kezdeményező erővé lesz. Épp az ilyen fajta tudásra van szükségük az átmeneti idők nemzedékeinek; ez magát a létezés helyes módját sugározza széjjel, s ezzel gyógyul mind az egyén, mind a nemzet. A sürgősség azonban megvonja tőlünk a tanulóidőt, és anélkül kell „a dolgokat” jól csinálnunk, hogy tudnánk, hogyan? Ebben a helyzetben tapasztaljuk meg, mint őrzi görcsösen hadállásait a középszer, jól fogva föl, hogy az idő nem neki dolgozik, mert lassanként - a mesterségesen keltett zűrzavar ellenére is — a jobb, a jobbak, az értékesebb kerekedik fölül. A szabad keretek közé került erők és viszonyok kiforogják magukat. Summázva: az igazán élők tanulni akarnak inkább, mint mindenáron bírni, mert a tudás a bírásnál nagyobb hatalom, és hosszabb távolságra szóló, tanuláson értve itt a diagnosztizált bajok őszinte föltárását és megnevezését, keresve a tiszta és a megtisztított fogalmakat, és meghatározva a szándékban azt az eltitkolhatatlan tényt, hogy itt mindnyájunkról szó van. S mivel az igazság a világ megismerésének nyelve (Simone Weil), ezek mögött az erőfeszítések mögött olyan rejtett értelmezés lappang, amely tudáson igazságot ért, olyan igazságot, amelyet csak a szellem képes fölmutatni. Tanulnia kell a nemzetnek, hogy tudjon, és tudnia kell, hogy az igazság szerint élhessen. Ez a fölemelkedés és a gyógyulás útja. Ademokrácia azt jelenti, hogy ez az út mindenki számára elérhetővé és járhatóvá legyen; ezért is egyetemes. MIT ÁLLÍTOK TEHÁT? Azt, hogy egyszerre kell védelmeznünk az életet az életellenességgel szemben, az általánost a beszűkítő kisszerűséggel szemben, a szellemit a bóvlival (hazugsággal) szemben. Azt állítom, hogy ez a háromféle voltaképpen egy, minden ember legjava és kötelessége. Ázt, hogy a dolgaink, a nézeteink és a legszemélyesebb valónk mélyén van valami, egy sűrűsödési pont, amelyben messzebbre érhetünk a megismerhetőknél, amelyben a jótékony feszültség alkotói állapotába juthatunk; ez a hely egyszerre közös, és viseli a személyiségünk megrajzolta arcunkat; lehetne az ember titkának nevezni. Meg merem - mert megkell - kockáztatnom, hogy itt, ebben több vagyunk önmagunknál, mindennél, amit egyáltalán elmondhatunk magunkról, mely igenis: szent és sérthetetlen, mely megelégedésre sarkall, sőt, boldogságra. Bármi, ami az emberről szól, és erről hallgat, hamis, részrehajló, töredékes és elnagyolt. Ebben a minden oldalon pemyeszagú világban és helyzetben, melybe az ezredvég kérdéses áramlatai állítottak és sodortak minket, lehet, anakronisztikus ez a szó, boldogság. De akkor ez a szó is anakronisztikus: ember. El kell tehát fogadnunk, hogy ez a két szó egy lényt jelez, takar vagy közelít meg. Ahhoz, hogy egymást ne szükségképpen kilököttnek vagy olyannak lássuk, mint akit elkerülhetetlenül ki kell lökni sűrűsödési pontjából (boldogság...), ahhoz az kell, hogy mindenfajta politikai nézetet vagy 80
