Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Vasadi Péter: A szellem védelmében (esszé)

Mi viszont elszürkültünk. Szürke lett a bőrünk, a szemünk, a leheletünk. Szürke a szavunk, a gondolkodásunk, a ruhaviseletünk. Szürke a csönd, amelybe belesüppedtünk, mint egy kád melegvízbe, szürke a magánéletünk, a művünk. Szürke a kiáltásunk, a szerelmünk, a hangszínünk. Szürke lett fejünk fölött az ég, a szívünk, a mozgásunk. Mielőtt magához s magába szippantott volna minket a fal, a járda és a tömeges vonulás, ami egyetlen színünktől is megfosztott volna (ha a szürkét egyáltalán színnek lehet nevezni), előtte már elszürkültünk. A semmi pedig, amelyet börtönőreink szerencsénkre dupla-semminek néztek, mivel először nem hittek, másodszor nem is lát(hat)tak, hatalmas zászlót bontott, s anélkül, hogy szellemnek mondta volna magát - holott az volt -, egy előre be nem jelentett időpontban s tempóban megcsinálta a forradalmat.

Mi meg itt állunk szürkén, az utolsó molekulánkig a szürkével átjárva. Nem hiszitek? Hallgassatok bele egy beszélgetésbe. Hogy csócsálják az egyetlen témát, a megélhetést, az árakat, a pletykákat, a teljesen őrült föltételezéseket, a gyerekes hiszékenység és a hibbant rosszindulat keverékét a mérlegelésben, a gyors kétségbeesést, a minden eresztékükben bizonytalan véleményeket, hogy duhajkodnak a beszédben a bántó aránytalanságok. A megszólalások nagy százalékában idegrendszeri rendellenességeket lehet fölfedezni. Ezt statisztikák bizonyítják. Kapcsoljátok be a rádiót, a tévét, üssétek föl a bestsellereket. Ömlik belőlük a ravasz kishitűség, a gáncsosko- dás, a káröröm, a mindenféle ficamok élénksége, az elhallgatás és az elhallgattatás technikája, a hazugság és a mesterségesen keltett kilátástalan- ság, de ami ennél is riasztóbb: ezek a források és a bennük bugyborékoló elmék ezt a töredékességet látják egésznek. Csak töredéket ismernek, semmi egészet. Nem is hajtja őket semmiféle erő, fölismerés vagy bátorság (erkölcs) sem magasabbra, sem tágasabbra, sem másra.

Főleg ez az utóbbi fájdalmas. A szürkeség terrorisztikus csapásként jelenik meg, mert - túl azon, hogy mit ér - mindig ugyanaz, és ennek a bénító s kedély télén egyformaságnak iszonyú súlya van. Hogy legalább annyira telnék a kisigényűségből: ha eddig szüntelenül vasgolyók dörömbölésével riogatott, egyszer megpróbálhatna kockákban vagy görögdinnyében gondolkodva riogatni. Hogy merne kockáztatni valami pávafarkszerűséget, hogy nem kacsamód, hanem kócsagmód lépegetne. Hogy ország-világot nem bamba és pukkedliző sátánsággal kürtölné tele rock ürügyén, hanem tényleg szenvedne a rossz kísértésében. Tényleg fájna neki a szív hibrid természete, tényleg a test vakító vonzása izzítaná, nem pedig a harsány, ám túlöltözött tehetségtelenség. A mai szürke már szürke sem. Már csak színtelen és lármás arrogáncia és törpe sugallató elménckedés. A szürke kifulladóban van, s kezd rajta átütni mind több helyen és mind gyakrabban a puszta üresség. Úgy látszik, nem lehet sokáig erőnek álcázni az erőtlenséget, győzelemnek az ármányos fenyegetést. Lassan lecseng a szürkeség. Ezért most színorgiákban igyekszik átmenteni magát. Rikít és villog, de ugyanolyan szegény, mint szürkén. Hívja segítségül s minden erejével idecsábítja, idevonszolja, idekívá- natoskodja a nagy, mondén és csontig dilettáns világ-szürkeséget, amely kapitális monopóliumként, dollárhegyekkel a háta mögött, örökifjúvá hidrogénezve csillog, mint egy evilági üdvösségrevű. Most ezt játsszuk, ettől várjuk a bágyadt szürkeség fölpezsdülését.

78