Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója IV. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
kapitalisták mulatozásába csöppentem. Az asztalon hús, kolbász, finomságok, vodka és három üveg sör... No, annyi. Kivártam szépen, amíg befejezték az evést-ivást. Akkor az egyik tangóharmonikát húzott elő és elkezdett játszani. De olyan szépen, mint a mi szovjet rádiónkban szoktak. Az az öregebbik meg aszongya:- Mutasd a bakancsod! Én még otthol újságpapírba meg törülközőbe csomagoltam szépen.- Elsőrangú termék - mondom - ezért aztán tiszteletben is tartom. A suszter kézbe vette a bakancsom, azt’ elkezd röhögni. Odamutatja a másiknak:- Idesüss - aszongya - ez neki „elsőrangú termék”! Amaz is nézi, forgatja, röhög.- Nálunk az utolsó paraszt se húzná föl. Még hogy „elsőrangú termék”! De hiszen - fordult hozzám - a legócskább marhabőrből van. A talpában meg több a karton, mint a bőr. Formája sincs már semmi. A harmadik is hozzátette a magáét:- Az ilyen sutyeráknak ez is túl jó. Háncsbocskorhoz volt szokva biztos. Híj, a mindenségit! Ezekbe a lengyel proletárokba egy csepp tisztelet, nem sok, annyi se szorult a rangom iránt. Az a Lipa is semmibe vett. A házmester meg kis híján pofon vágott. Itt pedig bohócot csinálnak belőlem szemtől szembe... Látszik, mennyire nem megfelelő nevelést kapott a burzsujoktól az itteni munkásosztály. Dolgozhatunk rajta orrvérzésig, mire ezeket a pimasz tróge- rokat megtanítjuk a jobb embernek kijáró tiszteletre.- No és mit akarsz ezzel a bakanccsal? - kérdezte az öregebbik suszter.- Hát, hogy csináljátok vissza a helyére a talpát.- Azt lehet - aszongya. - De sok örömed nem lesz benne. Amíg száraz az idő, kitart valahogy. Esőben meg majd szépen leválik rólad.- Mikorra lesz kész?- Holnap ilyenkor jöhetsz érte. Elköszöntem tőlük nagy udvariasan, azt’ mentem haza. A fene enné meg, hogy ilyen vacak a cipőm. Jól átvertek a bazárban. Habár... igen olcsón vettem, az igaz. Gondolkodtam, mit tegyek... Végül is arra jutottam, hogy meg kéne kérdezni a suszterokat, mennyibe volna náluk egy rendes, új cipő. Alig vártam a másnap estét. Leskelődtem, mikor gyullad fel a suszteréknél a lámpa. Aztán vártam még egy órát, hogy ne zavaijam őket a vacsorálásban. Magamhoz vettem egy doboz jobb cigarettát, úgy mentem hozzájuk. Tán, ha megkínálom őket, nem fognak annyit cseszerészni. Hallom, szól a harmonika. No, akkor már vacsora után vannak. Beléptem hozzájuk.- Jóestét, urak! - mondom nekik.- Jóestét! - köszönt vissza az idősebbik. - Ülj le. Húzza elő a cipőmet, a sarokból, az asztal alól. Minden tisztelet nélkül még papírba se csomagolta be. Veszem kézbe, nézem, hát nyoma sincs, hogy egyszer leszakadt volna a talpa. Mingyár látni, hogy valóban jó mesteremberek.- Nagyon szép munka - mondom. - Arany kezetek van.- Nem is mi csináltuk - aszongya az öreg. - A mi időnk drágább annál, 74
