Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Vekerdi László: Csoóri Sándor: Nappali hold (esszé)

egy magyarság-politika. Azért írom, hogy „egy”, mert az „egyfajta” (túl mai felkapottságán) valami lekicsinylést is takar; az „a” pedig ma már könnyen félreérthető lenne, holott a régi szép magyar nyelvben a határozott névelő egyáltalában nem jelentett nemcsak hogy kizárólagosságot, de még „határozottságot” se mindig. A magyarban az „a” olykor Bizonytalan vendég, de hát sajnos nemigen lehet számítani rá, hogy ma már ezt a többség megértené. A magyarul még tán tudó kisebbség pedig nem fog fölháborodni azon, hogy létezhet több, egymással egyenrangú magyarság-politika ugyanazon időben. De ideje a tárgyra térni.

Csak most látszik világosan, hogy az 1987-es kötetből nem egyszerűen az akkor még elég éber önkény miatt maradt ki a Duray-könyvhöz írt előszó. Ez az írás pontosan ide illik, a Nappali hold elejére. Ez az írás ugyanis nem egyszerűen a „nemzetiségi sorban élő magyarság gondjaira” reagáló „legteljesebb tanulmánya” Csoórinak. Az is, persze, ahogyan például regisztrálja a be nem avatkozás „szent elvének” többnyire csak agresszivitást leplező (vagy nem is nagyon leplező) álszentségét, ahogyan elintézi „a mi tapintatos taktikánk” gondosan kitervelt tákolmányát, ahogyan bemutatja - döbbenetes képekben és cáfolhatatlan érvekkel - a környező nemzeti kommunizmusok embertelenül cinikus reagálását erre a soha nem becsült és nem igényelt tapintatra, ahogyan tényekkel és számokkal illusztrálva felvázolja a kisebbségi magyarság kálváriáját. De túl mindezeken rejlik ebben az 1982-es Duray-előszó- ban valami más, valami általánosabb, valami, ami szinte a későbbi nappali- hold-metafora csírájának tekinthető. Vagy csak a cím-sugallta hangulat miatt látszik így? Hisz kutyaszorítóban még a szikrázó nap fényét is könnyen nappali hold sápadt ragyogásának vélheti az ember.

De ahogyan Csoóri összehasonlítja Németh László dacosan odavetett kisebbség-definíciójával — „a kevesebb joga az élethez az, hogy különb” - a mai „görcsös kapaszkodást a megmaradásért”! Ahogyan keresi és sorolja, hogy miféle okok mélyíthették el alig fél évszázad alatt ennyire a romlást? Ahogyan magáéul vállalva hivatkozik Duray véleményére: „Jól tudja, hogy a kisebbségi kérdés nem faji kérdés, mégha azt eszkábálnak is belőle. A kisebbségi kérdés mindig a többség kérdése is; azaz társadalmi kérdés.” Ahogyan - megint csak rímelve Durayval - szakít a régi (valódi és vélt) bűnök miatti örökös magyar meaculpázással. Sorolhatnánk, de tán ennyiből is kitetszik, hogy a Kutyaszorító előtt töprengő Csoóri Sándor túl a szűkebben vett kisebbségi gondokon a mai magyarság általános kérdéseihez érkezett. Ezért tekinthető ez a tanulmány a jelen kötet szerves részének, belső előszavának.

A különbségre Németh László kisebbség-követelménye s a magyar kisebbségek mai lehetősége között például később is vissza-visszatér; egy 1988-as tanulmányában egyenesen ebből a különbségből kiindulva jut el a következtetésig: „Javasolnunk kell, hogy a világ hatalmi erői s kormányai vizsgáljanak

786