Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - G. Komoróczy Emőke: "Gyenge pontjainak összessége - az ember ereje" (Kárpáti Kamil: A menyasszony vetkőztetése) (kritika)

börtöntársai is megfeledkeztek róla, honiak s kintiek egyaránt. Néhány börtön-antológiában mint „fiatalon elhunyt” költő szerepelt; a müncheni, londoni rádió pedig figyelmére sem méltatta: úgy tartották, afféle „politikamentes” költészetet művel. Hol lenne tehát számára hely, ha még saját hazájában is csak a „cselédlépcsőkön” osonhatott fel az Irodalmi Élet Vénusz-templomába?! így hát ők hazatérnek, „idegenből idegenbe”; s bár sejtik: Szeléna makacssága a Végzetet idézi fejükre, mégis megígérik neki, hogy anyját, Angelikát „kiszöktetik” hozzá - ne kelljen egyedül nekivágnia az Ismeretlennek.

Ezek a közvetlen életrajzi utalások szervesen beépülnek a regény világba, mintegy felerősítvén „sátáni” arculatát. Kárpáti Kamii kegyetlen iróniával festi le a „suksük” politikusok szolgálatába állt, „beijedt, privilégiumaikat féltő” honi irodalmárokat, akik a meg-nem-alkuvókat, a sorból-kilépőket gyűlölték legjobban, hiszen azok önnön gerincroppanásukra emlékeztették őket. Hogy is lett volna köztük helye a tisztaságára és emberi tartására kényes Harlenoahnak? S lehet-e köztük helye most, mikor a megújulás csak felszíni, s Harlenoah elismerése egykori szégyenük bűntudatát erősítené?

Ezért - a regényen belül - Harlenoah sorsa csak tragikus lehet. Hazatérvén bezárkózik szobájába, előszedi meg nem jelent kéziratait; gyilkos kegyetlenséggel megpróbálja „öncenzúrázni” őket, de látja: semmiképp sem képes „szalonképessé”, elfogadhatóvá tenni írásait. így, mint egykor Bulgakov Mestere, elégeti őket. Lelki szemei előtt felsejlik a kistarcsai kazán és a két nyomozó, aki egykoron „ugyanúgy dobálta bele verseit a lángokba, mint ő most a konyhájuk közepén”. A kör bezárult. S aztán tudatába villan egy másik kép is: a Mátrában, a tüdőszanatóriumban, mikor anyját látogatja, egy véletlenül felrobbant oxigénpalack lángjában szénné ég egyik szobatárs- nője. Majd új s újabb tüzek lángolnak fel emlékezetében: szőnyegbombázás, égő testek bűze, szirénabőgés s anyja távoli hangja: „Élni nehéz - és végeredményben: miért?”

Harlenoah érzi: az út végére ért. A könyvégetésben egész élete keserűsége és kudarca fejeződött ki. Hiába! A Dalmady Benők nem tudtak olvasni se a 60-as, se a 70/80-as években... Vagy nagyon is jól tudtak? És most? Vajon másképp, jobban” olvasnak-e? Ginoah szorongva szemléli a nekikeseredett önpusztítást, de szólni nem mer, nem akar. Mintha ravatalozóban lennének, halkan, szédelegve járnak a lakásban. S aztán kezükbe akad Forda ezredes napokig olvasatlanul hagyott levele: mátrai lakába invitálja Harlenoaht, hogy szembenézzen menye s unokája „megszöktetőjével”. Tehát a Halál Angyala mégis kikerülhetetlen Végzetet rótt rájuk?

A főhős útja az időben jelképesen ugyanoda vezet, ahol ifjúkorában szenvedett: Forda nagyapa háza - komor félelmetességében - „Recskre hasonlít”. Ez a körkörösség több mint írói „fogás”: ezáltal tárul fel a kísértet-világ lényege, amelyben szenvedőén és kiszolgáltatottan rójuk a Pokol köreit. Minden állomás egyforma; a Börtönből - Harlenoah számára - nincs menekvés. Útban a Mátra felé, a vonatfülkében, féléberen, félig szunyókálva képzeletben saját Ginoah-regényét olvassa, amit még meg sem írt. Reméli: ez a regény (lesz) a legjobb műve. „Zenemű. Zenélő festmény”.

Az öreg Forda (látszólag) barátságosan fogadja; de arcán indulat feszül. Ha még „a régi rend” lenne, nyomban letartóztatná (újra). Költőnk úgy érzi nála magát, mint egykor a siralomházban, ahol hónapodon át lebegett felette a kivégzés Damoklesz- kardja. S míg a volt ávós átmegy a szomszédba „fuvarért”, menekülni próbál a rá leselkedő Végzet elől. Hiába... Még arra sincs ideje, hogy befúrja magát az erdő fái közé - lövés dördül. Aztán mindent elborít az áthatolhatatlan Sötétség.

Korrajz-regény? Önéletírás? Is - is. S több is ennél: kicsit mindannyiónk sorsa ott rejlik benne. Lesz-e kiút a számunkra, avagy a régi terhek súlya lehúz bennünket az ingoványba? Jóvátehető-e mindaz, amit elrontott az elmúlt 40-50 év? Egyelőre csak a kérdőjelek látszanak - s a válaszra semmi remény...

(Magvető Könyvkiadó, Bp. 1991)

781