Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Voigt Vilmos: Gráfik Imre: Jel és hagyomány (Etnoszemiotikai tanulmányok) (kritika)

Egy kritikai és egy dicsérő megjegyzéssel zárom.

Néhol Gráfik túlságosan is ragaszkodik elődeihez. Például a „rovásírás”-jellegű adatokban éppen az ö szempontjai alapján végre túljuthatunk mondjuk Sebestyén Gyulának századunk elején kialakított, akkor sem problémamentes nézetein. Itt az újabb rovásjel-irodalom bevonása után a szerzőnek érdemi mondanivalója lehetne. Kérjük, fogalmazza is ezt meg.

A dicséret arra vonatkozik, hogy ismét csak most vettem észre, milyen következetes a szerző abban, hogy igazán szűk szakmai kérdésnek látszó, száraznak elkönyvelhető tanulmányai elejére szépirodalmi mottókat tegyen. így olvashatjuk e kötet legtárgyszerűbb fejezetei előtt mondjuk Thomas Mann véleményét a jel és szó beszédes vagy'néma voltáról (a József és testvérei ritkán idézett lapjait); Illyés Gyula szavait a puszták népei házainak elhelyezkedési rendjéről; vagy még váratlanabb ajándékként az olvasónak, Goncsarov Oblomovjából a dolgozószobai leírást, ahol a spanyolfalakra „a természetben elő nem forduló madarakat és gyümölcsöket hímeztek”, a tükrök pedig „ahelyett, hogy a tárgyakat tükrözték volna, inkább arra szolgálhattak volna, hogy a (rájuk ülepedett) porra rajtuk valami emlékeztető jelet írjanak”.

Minden és mindenki kétlelkű. A legaprólékosabb, száraznak tűnő, a népi kultúra kacatjainak vélt témákkal foglalkozó munkában íme itt is felvillan a művészet, az életvitel, a személyes stílus. Még erre is ad kipillantást Gráfik Imre kitűnő könyve, a magyar szemiotikái irodalomnak ugyanolyan nyeresége, mint a néprajzinak. Új, iskolateremtés igényével fellépő, meggyőző kötet.

(Debrecen, 1992 — Folklór és etnográfia 59)

778