Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Barna Róbert: Ásószerszám (Beszélgetés Ungváry Rudolffal) (interjú)
be tudjon illeszkedni, és 1945-46-ban megtanult magyarul, én pedig kiszabadultam a lakásból, az úrigyerek-kömyezetből, és a Lehel-piac környéki, angyalföldi proligyerekekhez csapódtam, velük csavarogva töltöttem el a háború utáni éveket, anélkül, hogy egy pillanatig is azt éreztem volna, bármiféle közöm van hozzájuk. Ellenkezőleg: állandó félelemmel töltött el ez a klottgatyás, villamosok ütközőjén utazó, durva és nagyon hierarchikusan szervezett munkásgyerek-világ, amely ugyanakkor mégis a szabadságot jelentette - a csavargás, de ugyanakkor az ököljog számomra gyakorolha- tatlan szabadságát. Valahogy úgy éreztem: az a rettegés, amit ezzel az ököljoggal és a prolikkal szemben érzek, a szabadságom ára. És amikor 12-13 éves koromtól kezdve felfedeztem a lányokat, a megközelíthetetlenségüket ugyanez a félelem okozta, mint amit a szabadságtól éreztem, s ez velem maradt később is, minden szeretkezés előtt, amikor már elveszítettem végre a szüzességemet. Valahogy úgy fogtam föl, hogy nekem ezzel kell fizetnem azért, ha végre mégis eljutok olyasmihez, ami jó. Ha a háborús emlékekről szó esett, 56-ról is beszélned kellene! Nekem 1956 a második legnagyobb történelmi élményem, ha az első Budapest 1945-ös ostroma. Az a tíz nap a váratlan felszabadulás, azt hittem, ezt többé nem lehet már visszacsinálni — és utána néhány hónappal, 1957. május elsején annak az egyetemnek a hallgatói, amelynek 1956-ban még a tagja voltam, megint felvonultak a dísztribün előtt, miközben én már a kistarcsai intemálótábor lakója voltam. 1957 februárjában a karhatalom körülvette a miskolci műszaki egyetemet, közel századmagammal beszállítottak az egykori AVH épületébe, s közben megéltem a brutalitásnak azt a nyílt, fizikai formáját, amelyről addig azt hittem, csak a mesék birodalmában létezik, de amelyről valójában mindig is tudnom kellett, hogy létezik, mert különben nem vésődtek volna belém az 1945-ös ostrom képei, nem égtek volna belém a hullafoltok formái az elhagyott pincékben heverő arcokon, a lövéstől bezúzódott koponyák az utcán heverő katonatetemeken. Különben nem éreztem volna egész életemben azt a szorongó félelmet, amely a szabadsággal, a nőkkel szemben, s később a szeretkezések előtt is mindig elfogott. Hetekig nem tudtunk a cellákban a hátunkra feküdni, annyira fájdalmas volt, a kihallgatásokon a taknyom folyt össze a véremmel, amikor időnként arculvágtak. A kultúra gyengesége volt ez az élmény, a semmivé válása. És ennek ellenére, a másik élmény, melyet annyira ismertem: hogy mennyire függök attól a világtól, amely körülvesz, és mégis teljesen független vagyok tőle. Hogy semmi közöm hozzá, mert semmi közöm ahhoz, ami ilyen emberi. Ezt éreztem már az ostrom napjaiban, utána a kommunista világgal szemben, és lehet, hogy valami hasonlót azzal szemben is, amit apám képviselt, holott szerettem őt. Mintha minden, amit addig megéltem, apámmal kezdve, az ostrommal és a szocializmussal folytatva csak felkészülés lett volna ezekre a hónapokra, amikor végképp és tökéletesen kiszolgáltatott lettem, miközben semmit nem követtem el, és mégis tudtam, hogy bűnös vagyok. De ami a legfontosabb: hogy mindezzel együtt én élni akartam, mert a legjobban mindehhez képest a haláltól féltem. Az egészben, amit ebben a megtorlásban 1957 elején megéltem, a legrosszabb ez volt: hogy pőrén és meztelenül a halálfélelmet éltem át, és a lét két egymástól teljesen különálló dologra esett szét: a megsemmisülésre és énrám, és a kettő között egyetlen kapocs létezett csak, a bennem levő rettenet. Amikor már minden véget ért, a kihallgatások befejeződtek, egy éjszakát a miskolci határőrlaktanya fogdájában töltöttem. Március közepe volt, kint fagyott, a cella falát - amelybe tizedmagammal bezsúfoltak - jégvirágok borították. Beteg voltam, éreztem, hogy magas lázam van. Azt hittem, ezt nem élem túl. Ott a cementpadlón a többiek között heverve, leszámoltam az életemmel, de nem tudtam rájönni, hogy mindennek mi értelme volt és én mivégre való voltam? Az éjszaka egyre-másra szállították be az embereket, és verték őket a folyosókon. Akkor hallottam először felnőtt, mélyhangú 765
