Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Barna Róbert: Ásószerszám (Beszélgetés Ungváry Rudolffal) (interjú)
háltam ugyan közeledni olyanokhoz, akik iránt bizalmam lehetett volna, mert maguk is szenvedték a politikai rendszert, és feltehetően értették ezeket a dolgokat, de közvetlenül nem tudtam semmi hasznát venni sugallataiknak. Akkoriban képtelen lettem volna nyíltan megfogalmazni, hogy milyen mértékben szorongok. Ellenkezőleg: nagyon magabiztos igyekeztem lenni; el is hitték rólam, hogy az vagyok, és abban a kezdetleges szubkultúrában, amely az ötvenes évek végén, a hatvanas években néhány magánlakásban kialakult, feltehetően voltak, akik utáltak ezért. Csak feltételezem, hogy Végh László, aki valamiféle guruja volt akkoriban egy összetartó kisebb embercsoportnak, éppen emiatt a támadó magabiztosságom miatt fasisztának tartott, amin akkor nagyon meglepődtem, de soha nem voltam képes arra, hogy ezt tisztázzam vele. Eleven irodalmi előképek, élő mesterek pedig egyszerűen szóba se jöhettek: vagy azért, mert amint észrevettem a fölényüket, a gyűlölet kezdett ébredezni bennem, vagy azért, mert mindenki előtt, aki írónak számított, olyan elfogódottságot éreztem, hogy elkerülhetetlenül az előbbi helyzetben találtam magam. Én voltam a gyenge és ők az erősek, és ezáltal megpecsételődött a sorsom. Valójában eleven csoda, hogy Mészöly Miklóssal szemben ezt nem éreztem. Ahogy nem éreztem ezt Bibó Istvánnal szemben sem. De tanulni tőlük se tudtam semmit. Legalábbis nem úgy, hogy bármiben is kimutathatóan követni tudnám őket. Minden vágyam az volt, hogy író legyek, s ez a vágyam mint valami emészthetetlen akadály tornyosult elém. Amit annyira akartam, hogy észrevegyenek, mára azért beteljesült. „És magától értetődik az ásószerszám fallikus - perdöntő! - jelentése, s vele akár a fizikai, akár a metafizikai hatalom jelenléte: ’Odaléptem az ásóhoz, és megsímogattam. A merev nyél engedelmesen simult a tenyerembe. Sohasem tudhatom, mikor fog újra meggyűlölni.’* Bár a leleplezésre évtizedek óta készültem, s elég nagy gyakorlatom lett már az önleleplezésemben is, egy pillanatra mégis elszégyelltem magam, látva, hogy ennyire nyilvánosan kiderült, ez az ásónyél az én farkam. Egyszerre szégyenkeztem ebben a nyilvánosságban, de meg is nyugodtam tőle: végre megvan hát... Nem azt akarom ezzel mondani, hogy amikor az „mgh = mv2/2” című elbeszélésemet írtam - ebből származik az idézet az ásónyéllel -, tudtam volna, miről van szó ebben a konkrét esetben ezzel a nyéllel. Csak azt éreztem, hogy nem vagyok író, mert a bennem sejlő primitív, hétköznapi indíttatásokkal hogy is lehetne valaki az? Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a háború, amely alapvető élmény lehetett számodra. Kint is, bent is. Boldoggá tesz, ha ez észrevehető. Hogy van a hatalmon és a nemiségemen kívül még egyáltalán valami, ami jellemez. Budapest 1944—45-ös ostroma idején 8 éves voltam, és ez annyira perdöntő élmény volt számomra, mint nemzedékem zsidó származású tagjainak a deportálásuk. De teljesen különböző következményekkel. Az én élményem traumatikussága saját mintakeresési nehézségeimben rejlett. Abban, hogy apámmal, és a magyar világ fogalomrendszerével szembeni vereségem katasztrofális élmény volt, melyen képtelen voltam túltenni magam, melyet képtelen voltam teljesen jóvátenni, csak éppen hogy..., annyira csak, hogy életben maradjak, felnőjek, tanulmányaimat elvégezhessem, kenyérkereső foglalkozást űzni, gyerekeket eltartani tudjak. Egy zsidó deportálási traumája nem belső azonossági probléma, nem belülről vonják kétségbe saját azonosságát, hanem a külvilág, és ezért teljesen más lélektani állapot keletkezik általa, mint az én traumám által. De azért lehet valami összefüggés az én bajom, és aközött, hogy kora kamaszkoromtól kezdve valamiféle szolidaritást éreztem minden zsidó iránt. Nekem például az erdélyi magyarok és a zsidók sorsa között semmi kü*Marno János: A szabadság nyele. - In: Kortárs, 1991. 10. p. 111-1J.5. 762
