Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója IV. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
Az egyik szószóló hosszan és értelmesen elemezte a jelenlegi világhelyzetet. Rávilágított, ahogy kell, a véreskezű angol imperialisták aljas, hódító politikájára... Elmondta, mint zsákmányolják ki a gyarmati lakosság százmillióit ezek a háborús uszítók, s bebizonyította, hogy az angolok évszázadok óta a világ legnagyobb élősködői. Aszonta, hogy ott, azon az ő szigetükön még búzát sem akaródzik nekik vetni; mindent a gyarmataikról hozatnak, mert az angolnak büdös a munka. Mással se foglalkoznak, mint e munkások gyötrésével. Fúrt a róka vadászaton, meg a pénzbörzén jár az eszük, miközben vedelik az italt a bárban. A háborúkat is mind ők csinálják, hogy azon is keressenek. Ez a szónok aztán a következő szavakkal zárta az előadását: „Aszongya az angol nemzeti himnusz, hogy ők bizony rabszolgák nem lesznek soha, és hogy mindig uralkodni fognak más népek felett, és hogy mindenki félni és szolgálni fogja őket. De már nem sokáig! Mert a nagy orosz nemzet feladata megbosszulni mindazt a sérelmet, amit Anglia elkövetett az emberiség ellen évszázadokon keresztül. Igen kemény büntetésre szolgált rá vele. Az emberi nem testéből nyomtalanul ki kell égetni ezt az ocsmány furunkulust, hogy többé soha ne mérgezhesse meg, s hogy többé soha beteggé ne tehesse!” Nagyon tetszett mindannyiunknak ez a beszéd, hangosan kiabáltuk, hogy: bravó! és hosszan megtapsoltuk a szószólót. Nem sokkal a találkozó vége előtt felment a színpadra egy politikai aktivista és megindító beszédet tartott a szovjet ember jogairól és kötelességeiről. Részletesen összehasonlította a kapitalista országok állampolgárainak jogaival. Meg is értettük, hogy ott olyan, hogy állampolgári jog egyáltalán nincs is, csak merő önkény, terror és kizsákmányolás. Mi viszont, a Szovjetunió boldog polgárai olyan szabadságnak örvendünk, amilyenről a burzsoá államok lakosai még csak nem is álmodtak. Az aktivista egyszer csak közvetlenül a terem felé fordult:- No, ki mondja meg nekem, mi a feladata a Vörös Hadsereg jó katonájának? Valaki hangosan válaszolt a közönség soraiból:- Verni Szovjet-Oroszország ellenségeit mindenhol s minden időben!- Nagyon helyes! - bólintott rá az aktivista. Tapsvihar és helyeslő kiáltások öntötték el a termet.- És ki mondja meg nekem, mi a kötelessége a jó kommunistának vagy komszomolistának?- Hűség a párthoz és Sztálin elvtárshoz, s gondolkodás nélkül végrehajtani parancsaikat! - kiáltotta egy civil a terem mélyéből.- Helyes! - hagyta helyben az aktivista. Ismét tapsvihar és bravózás.- No és ki mondja meg nekem, mi az igazi szovjet nő legfőbb kötelessége? A közönség elhallgatott, mert hát nem volt könnyű se megérteni, se kitalálni a dolgot. Itt meg úgy kell ám felelni, röviden és velősen, hogy aztán nehogy börtön vagy láger legyen belőle. A végén az aktivista elunta a csöndet és megadta a választ maga:- Az igazi szovjet nő legfőbb kötelessége: úgy nevelni a gyerekeit, hogy azok hűséges fiaivá váljanak Joszif Visszárionovics Sztálinnak. Megint tapsorkán verte fel a termet. Amint lassan elcsillapodott, a szószóló újra kérdezett: 68
