Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Láng Zoltán: Nyomolvasók alkonyattájt (novella)

A tükörkereskedő mutatóujját magasra emelte.- Asszonyság - szólt simogassa meg ismét a kobakomat.

Kapkodva evett, úgy tűnt, erőt kell merítenie ahhoz, amit még mondani

akar.- Nos - tolta el maga elől az üres tányért -, annak, amiről eddig beszéltem, egyszer csak vége lesz. Utasemberek, akik magányosan járják a maguk útját, ami a miénk is mindannyiunké, néha arról beszélnek, hogy közeleg az a pillanat, amikor a világ összes bakterének a zsebében megáll az óra, és akkor egy nagy kulccsal bezárják indóházuk ajtaját, végigballagnak az ösvényen a kukoricás és az erdő között, ahol hajnaltájt vaddisznót is látni, odahaza sapkában, cipőben végigdőlnek az ágyon, és várnak. Ennyi.

Nagyot szusszant, vette a zsákját, és kilépett a ház elé. Péntek követte, és bár az idegen egyszer sem fordult hátra, tudta, hogy jólesik neki a jelenléte. Az irtás széléig meg sem álltak. Ott leléptek az ösvényről, combközépig süppedtek a hóba, és megbabonázva nézték a nyomokat az irtás közepén. Mint megannyi párhuzamos gyöngysor húzódtak a nyomok a hó felszínén a Magúra tetejéig, és talán még annál is tovább, egészen a felhők aljáig. Az idegen akkor először nézett Péntek szemébe, és a fiú megérezte, hogy saját riadtságát olvassa ki belőle.- Menjünk - szólt az idegen -, és felejtsük el, hogy láttunk valamit.- Most már késő.- Lejössz velem a völgybe, és útközben elhitetjük egymással, hogy semmit sem láttunk.- Nem lehet - mondta csendesen Péntek -, mert én már nem hiszek neked.

Nem nézett az idegen után, aki elindult az ösvényen lefele.

És ha a Jóisten másnap reggel letekintett egy pillanatra, és észrevette a vasúti töltés mellett azt az apró emberalakot, aki éppen letette zsákját, hogy nagyot kortyoljon lapos kulacsából, akkor bizonyára elmosolyodott. Mert amíg az ő kis tükörkereskedője valahogy érzi magát, addig odalenn olyan nagy baj nem lehet.

718