Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Solymosi Bálint: A kereskedő (novella)
kocsmáros elé, aki szó nélkül öntött egy deci rumot a kávéspohárba, és a presszógép gőzével fölengedve elém tette. Mintha az anakronizmus kútjába néztem volna, néztem az izzadt, röhögő arcokba... Megjött a fiam, mondtam halkan. Mielőtt megszületett volna már maga mögött hagyta a világot. Tér nélkül él, „tiszta ügy”, így is lehetne mondani, nincs semmiféle körülmény, semmiféle megtartó erő. Nem viszi semerre semmi nyom, ösvény, csak a találékonyság. Nincs emlékezete, mint ahogy gondolná az ember, ha volna emlékezete, nem lehetne az enyém, csak képzelete van. Képzelet, melyet a fájdalom táplál. Számára minden pontosan és végérvényesen a helyén van... A szórakozottság és figyelmetlenség rideg csöndje után megint megszólalt harsány hangján az egyik öltönyös. Hogy a fenébe lettél te apa, öreg...? Szarok rátok, intettem volna le őket, de a szánalmasságát elkerülendő, még ezzel a mozdulattal letoltam a nadrágomat, a seggemet mutatva feléjük, hogy akkor már a történet is szánalmassá váljék egyfelől, másfelől pedig nézzenek a magukénál kegyetlenebb homály mélyére. Erre csak a kocsma hideg moraja hullámzott végig az olajos padlójú termen, s időnként, mintha tojáshéj roppant volna össze, a részegek mormogásába a rádió recsegése vegyült. Az ő szeméből, folytattam istenverte bátorsággal, gyilkos kísértetiességgel, ahogy az én szememből is, hiányzik a család, ahogy a Szent Család is... Csak a csavargás szaga, „a bolyongás illata”, ha úgy tetszik, a nincstelenség zenéje az övé. Ezeknek a bizonyossága az ő gravitáció és idő nélküli fehér árnyalakja... Most menjen, szólt a kocsmárosné hínárszerűen lebegő hangján, jobb, ha nem tesz semmit, tudja milyenek. Marháskodnak. Tudom, bámultam az asszony töredezett, ezüstösen lakkozott körmeire; a szemén örökösen ideges zavar tükröződött, száján túlzott, mélybíbor rúzs, fején román hárászkendő... Szóljanak, mondtam, a fényképésznek, hogy számolja fel az üzletemet, ő tudja, mit kell tenni. Rendben, bólintott az asszony. Elindultam az ajtó felé. Odakint a köd, mint valami tejüveg, úgy tetszett, örök lesz. A fiú néhány méterre előttem állt a kerékpáiját szorongatva. Tettem egy lépést felé, majd meggondolva magam, a telephely irányába szaporáztam lépteim. Jött utánam. Amikor megérkeztünk a bungalómba, föltettem vizet melegedni, egy-egy leveshez. Leguggoltam, erre ő is mellém kuporodott... Alkalmas az időpont? Kérdezte. Minden időpont alkalmas időpont, válaszoltam csendben, ahhoz, hogy innen lelépjen az ember. 716
