Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója IV. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
tése sincs messze. No, a laktanya közelében volt egy kis bazár, mindössze néhány standdal, ahol az itteni nők ételféléket meg teát árultak. Ott akadt meg a szemem egy egész jóképű fehérnépen. Vagy tíz évvel idősebb lehetett nálam, de elég jó húsban volt, és a pofája is pirospozsgás. Mi tagadás, mondhatni, megtetszett. El is kezdtem sűrűn odajárni, szinte túlzásba vittem már a teaivást nála. Nagyon tisztességesen viselkedtem mindig: amit ittam vagy ettem, kifizettem minden alkudozás nélkül. Hát ő is elkezdett emberszámba venni és olyan vidoran pislogott rám. Láttam, hogy dohányzik, ezért aztán hozogattam neki cigarettát olcsóbban, azt nagyon kellemesen el is beszélgettünk egyszer-egyszer. Föltettem magamban, hogy lassan ideje lenne bebúgat- ni. Mert annak, hogy jóval idősebb nálam, semmi jelentősége nincsen. A mi bárisnyáinkból pedig - az után a lecke után, amitNaszjától kaptam - egyelőre elegem volt. Látni se bírtam őket. Mindig arra gondoltam, lehet, hogy a többi is olyan riherongy, mint Nászja. No, járok ahhoz a kofaasszonyhoz, járogatok. Iszom a teát orrvérzésig. De, gondoltam magamban, eljön még az idő, amikor ingyér, a rangomnak megfelelően fogom nap mint nap telezabálni magam nála. Hívtam aztán egyszer moziba. Aszonta, hogy ő moziba járni nem szeret, meg azt se akaija, hogy az ismerősei katonával lássák, mert mindjárt a szájára veszi az egész város. Kérdeztem, van-e családja. Kiderült, hogy három éve özvegy, és egyedül lakik. Az a jó - gondoltam - pont ilyen kell nekem. Elég gazdag is, mert ugye standja van és saját lakása. De már tudtam, hogy ezekkel a burzsuj fehémépekkel nem megy olyan könnyen a dolog, mint a mi bárisnyáinkkal. Nyilvánvaló: nincsenek még felvilágosítva, tele vannak kapitalista előítéletekkel. Párszor segítettem neki hazacipelni este az ételes kosarakat, meg a nagy bádogszamovárt. Nem mert otthagyni semmit a standon éjszakára, ugyanis a mieink, ha csak tehették, mingyár „államosították” az őrizetlenül hagyott dolgokat. Mikor így hazavittem neki a motyóját, mindig adott valamit enni. De éjszakára nem maradhattam ott.- Van egy hétéves kislányom - aszongya - és nem szeretném, ha eljátszanám az anyai tekintélyem előtte. Rossz példát látna. Meg a szomszédok is észrevehetik. Hanem egyszer, már hosszabb ismeretség után, csak beleegyezett, hogy eljön velem sétálni a város környékére. De előtte aszonta:- Csak aztán ne számítson semmi egyébre a sétán kívül, mert én becsületes asszony vagyok és vigyázok a tisztességemre. Látom, hogy maga fiatal és unja magát egyedül, hát elbeszélgetünk és levegőzünk egyet a szabadban. Nem sokat érdekelt, hogy mit fecseg össze. Persze - gondoltam magamban - keresd csak a magad burzsuj kibúvóit. Majd idővel meglátod, mennyit érnek. No, kinyaltam magam rendesen arra a vasárnapra. Jó sok parfümöt öntöttem a fejemre, magamhoz vettem mind a két órám és felhúztam a birgeri angol lakkcsizmám. Kinéztem végül úgy, mint egy szovjet marsall, legalább. Bezony. Szombaton vettem egy üveg vodkát, azt’ vasárnap megjelentem a kofaasszonynál. Ó is kellőképp kirittyentette magát. Új kabát volt rajta, meg szép cipő. Egész tekintélyes kapitalistánénak látszott. Készített egy csomagba uzsonnát is. Fogtuk, azt’ elindultunk sétálni a város környékire. 64
