Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Erdődy Edit: Vathy Zsuzsa: Szívrepestve (kritika)

tuációt, a kisfiú gyermeki levelei ellenpontozzák, tág kaput nyitva az érzelmeknek és a prománcos” hangulatnak, megbontva ezzel az elbeszélés belső egyensúlyát.

Útkeresés és válságok, kemény belső, alkotói küzdelem nyomait viseli tehát ez az épp ezért igen tanulságos kötet. Az útkeresés eredménye, a továbblépés iránya érzésem szerint meghatározó lehet Vathy Zsuzsa felfelé ívelő, feltehetően még sok meglepetéssel is szolgáló pályáján. Leginkább tiszteletreméltó, (s igencsak ritka) alkotói önkritikája és fegyelmezettsége a garancia arra, hogy ezúttal sem az egyszerűbb megoldásokat, a kitaposott ösvényeket fogja választani. Elkerüli a morális példázatok túlságosan is kézenfekvő lehetőségének csábítását éppúgy, mint a közösségekre való apellálás hasonlóképpen kényelmesebb útját. Mert nemcsak kézenfekvő, hanem hagyományaink által is szentesített - sőt, gyakran az egyetlen erkölcsileg helyes választásként beállított - az a gondolkodási forma, amely a folytatás, a „túlélés” célját és értelmét egyértelműen a nemzet közösségében jelöli meg. Ehhez a rendkívüli erejű és nagy hagyományú „nagy elbeszéléshez” való csatlakozás, legyen bár etikailag igazolt, művészi, esztétikai szempontból - véleményem szerint - részben a történelmi változások következtében - mindinkább elveszti létjogosultáságát és formateremtő erejét.

Erre a kis kitérőre a kötet záró - Epilógus adott alkalmat: „Viszont egyszer Mátyás király úgy megverte a törököt, hogy szinte maga is megsajnálta.” Mátyás király megverte ugyan a törököt, ez tény, és erre büszkék is lehetünk éppen, mint jó magyarok de hát mindez kevés mind a boldoguláshoz, mind a túléléshez. Sőt, ha gyakran emlegetik, valami más helyett, akkor nagy baj van. Nem vagyok egészen biztos benne, csak remélem, hogy ez a játékos-hetyke epilógus épp erre az esetre játszik rá ironikusan (már csak azért is, mert ez a rövidke írás is valami helyett áll) s nem pedig saját magát és minket biztat vele az írónő. Mert biztatásnak - kevés.

681