Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Barna Róbert: Írásbeli beszélgetés (Ladik Katalinnal, 1991 áprilisában) (interjú)
Gyere velem a mitológiába Gregor Davidounak Gyere velem a mitológiába, amely rólam szól s ettől kockázatos. Androgin vagyok; hazug. Tehát őszinte. Csakis önmagámról adok információt, s mivel az mindenkit érdekel - közügy. Az önkínzás eredménye vagyok, az önszerelemé. Gyere velem a mitológiába, minden eddigi munkám kárbavész, nem akarok műtárgy lenni. Letéptem láncaimat, a teremtőnek nincs már hatalma fölöttem. Nincs esélyem. Tehát aktuális vagyok. A „teljes” színház érdekel, annak minden formája, Milyen viszonyban vannak az egyes szerepek ? A performance-ok hősnője hogyan kapcsolódik a fónikus költemények megszólaltatójához? A színésznőhöz? Mi köti őket össze? Ez a sajátos egyszemélyes színház hogyan kapcsolódik a költészethez? A „teljes” színház érdekel Antonin Artaud értelmezésében. Ezt az artaud-i színházat ösztönösen kezdtem művelni, s csak később találtam meg hozzá az elméletet. A magam dolgát végeztem. A totális kommunikációt szerettem volna elérni köztem és a közön- ség/résztvevők között, amely visszacsatolásos módon zárt energiarendszert alkot, olyan fluidumot, amelyből én is, a „közönség” is feltöltödve indulunk haza s csak egy idő múlva vesszük észre a változást. Az én „színházam” minden érzékszervre hat, a szertartás, a mágikus jellegre fekteti a hangsúlyt. Ezért minden mozdulatnak, kelléknek szimbolikus és mágikus jelentősége van. Ez a mágikus jelenlét rettentő önszigorra kötelez. Miként a sámán közvetítő az emberek és istenek között-öngyilkosjelölt. Az artaud-i színház nem „költői” színház. Nincs szerepjátszás. Az vagyok aki. Ongyilkosjelölt. Az első szín: a fehér. Viselsz engem? Én a vágy vagyok. Mozdulat alulról felfelé, a ragyogó Egyhez. VÁGYÓDOM IS, VALÓBAN, DE OLY NEHÉZ ELINDULNI! Mint zavaros fény, saját farkába harap, ő a kígyó, a középpontját elvesztett lény, olló a holdba, PUFFF. (Zöld kesztyűben, PUFFF, akár a villám) Szeretem ezt a színházat, amit csinálsz (mit tagadjam). Viszontlátom költészetednek elemeit: a hegedűt, az esernyőt, a madarakat stb. Mit jeleznek ezek az (alap)mc - tívumok önmagukon túl? Mi „szövődik” általuk? Erre a kérdésre nem nekem kell válaszolnom. A nézőket kell megkérdezni. Én nem tudhatom bizonyosan, csak sejthetem mi „szövődik” a néző képzeletében az általam felmutatott tárgyszimbólum nyomán. Én beindítok egy asszociációs folyamatot, amelynek végeredményét sejtem, de a nézőn múlik, hogyan fejezi be önmagában az általam felkínált művet. A néző az én társszerzőm. A vers, a színház közös alkotói folyamat. 645
