Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Tandori Dezső: Dzulio és Kfaaf (próza)
rácsos ablakon, anyám kérlelhetetlenül - mit tehetett? - elmegy, jól tette, teszek, a kolbászos bódé és a klozett között, az eső eláll, tócsák, rohanás, Vienna Prestige-re még többet és többet, mert Párizsban egy Vienne-nevű, Tatiana Viennoise nevű ló volt, akivel először nyertem, hűséges vagyok, hűséges alkat, mesélem, nevetünk, még guggolok a sarkamon, mesélem Döb- linget, ahol látom, tavaly júniusban: „Üzemidegeneknek Tilos a Belépés”, egy kapun. Mi ez? Hol vagyok? Paradicsom utca! Ez van odaírva. Mármost bécsieknek nem mesélhetem, hogy Bécsben a kulturális ajánlófüzetbe a Hencze Tamás és az Immendorf és a Schiele és még tizek-huszak kiállításai, galériák, operaelőadások, koncertek és kórusfesztiválok s tenisz és evezés mellett a galopp és az ügető is törvényszerű evidenciával jól megfér,mindegy, láttam az ajánlófüzetben, kimentem, innen mesélem nekik: a startautó! Hogy ahogy Szpéró meghalt egy éjjel etc., a két fehér szárnya stb., ahogy a kezemben összecsukódott. Tizenegy évnek lett vége. Mindenfélének vége lett. Az örökös otthonlétnek. Annak, hogy csak egy megoldás van: hogy ti. ha valaki nagyon szenved, legalább maradjon életben. Igen, másokról, mesélem, ezt gondolom, madarakról és kutyákról stb. ezt gondolom, magamról nem ezt gondolom: egy-két hónap szenvedés, de akkor az ne azért legyen, már nehogy, hogy fizetek egy telibe szart kórházi költséget, elviselem a rohadást, aztán vissza az életbe, fazonkám, nem, akkor az „utazás” vége már legyen Szpéró, oda érkezzem be. Dzulio halott, nézegetem most a táskámat, ahogy Baden-Ba- denhez rakjuk össze a holmimat itthon. A startautó, mesélem, kinyitotta két fehér szárnyát, a mezőny visszafogottan, rendeződve robogott e szárnyak mögött, akkor: Rajt...! És a két szárny elkezd (igen, szinte elképzelhetetlen, hogy háromszor egymás után nyer az 5-ös!) összecsukódni... a szemem elhomályosul. Már Bécs határában robogunk, mondják - még mindig -: Ennyit és ennyit tett Vienna Prestige-re. Es ha nem jön be? De ez utóbbit nem mondják, jól egymás között vagyunk, akik jól egymás között vannak, nem mondanak ilyet. Mennyit szerettem volna beszélgetni, 52 év során, mennyit így, „magunk között”. Ez nem lett meg. Amiről azt akarom, mindazonáltal, hogy ne sokan tudják, megírom. Jelenjen meg, úgyis alig olvassa el valaki. Főleg a tudott „rajongók” kevéssé. Az ember átrágja magát pár Tandori-könyvön, mondja a minap egy ilyen hívem, aztán annyi a közlés, hogy lemond róla: követhetné. Mondom neki, meghalt Szpéró. Mondom neki, ezt párszor leírtam. Nem tud róla. Kérdi, hogyan van a sok utazás most. Mondom, meghívnak a pálya körüli ezek-azok, az egyletek, vagy nagyon olcsó helyeket magam kifizetek, vagy meg tudom nyerni, amiből élek... de hát ezt is mind megírtam. Fontos a jó emberi beszélgetés, mondja ez a hívem telefonon - véletlenül botlottam bele! -, mert lám, így tudta meg, hogy itt vannak nekem „ezek a lovak”. Hm. De vigyázzon, uram, mondja a hölgy, ez egy szenvedély...! Mondom, nem akárkinek, és nem akárhol. Mondom neki: nem gondolja, hogy 8 és 51 éves korom között negyvenhárom év telt el bizonyos odaadásokkal, hogy finoman mondjam, és szerintem ez „végül” - már ha van „végül”, persze, hogy nincs? - nem jött be, és ezt a teljes, olykor teljes odaadást adtam oda, meg a jó médiumképességemet, meg hogy valami kifacsartan - elemien? - is látok ezt-azt, a lovakba ezt adtam bele. Ez a, hogy verssel idézzem, kedvem ellenére, 54
