Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

a percekben sem a félelem, sem a kilátástalanság nem jutott eszükbe. Emlékezett a leskelődőkre, no meg azokra, akiktől szégyenkezniük, tartaniuk kellett, a közvetlen hozzátartozókra, azok szándékos vagy akaratlan megnyilvánulásaira. Apja elnéző mosolygására, anyja jóindulatú példálózgatásaira, Ákos hetyke történeteire a kamaszkorából, Anna számító várakozására: bekerül-e egyetlen lánya Szatmár fia György családjába?, László, János és Árpád kötekedő vigyorgásaira, Gergely dörmögéseire, Borbála helyesléseire. Emlékeit félretolva vagy félrerebbentve, mint révbe jutott házasembemek, mint a Vár kovácsmesterének, azzal kellett törődnie, megindult-e a szénégetés a téli szálláson vagy nem? És kik a szénégetők? Kik azok, akik manapság vállalják ezt a magányos és veszedelmes munkát? A szénégetők a zsiványok cimborái, de lehet, hogy egyenesen zsiványok, ellenkező esetben nem maradhatnának meg telepeiken. Szerinte, a régi szénégetők elpusztultak, talán éppen ők kaparták el szerencsétleneket vándorlásaikkor, a téli szállás felé menet. Nincs kizárva, hogy azok menekülő zsadányiak voltak, amint azt annak idején vélték. Lászlóra nézett: „Megkérdezhetném, hogy is volt azokkal a tetemekkel, de vacsoraidőben nem lehet ilyesmikkel előhozakodni.” László az ágyon ült, kissé kényelmetlenül és, hogy ezt a kényelmetlenséget ellensúlyozza, az asztalra könyökölt. Akárhányszor mentünk a birtokra, sosem láttam az erdő fölött füstöt, mondta. A görbe Béla álmodik... Hogy láttál volna, ha mindig aludtál?, csapott le rá harciasán János. László felcsattant: Na, te aztán nem aludtál! Csak éppen vasvillával sem lehetett nyitva tartani a szemed. János, nehogy apját maga ellen hangolja, hallgatott. Azt remélte, hamarosan kimondja: István és János jön velem. Döntése olyan megmásíthatatlan lesz, hogy Lászlónak eszébe sem jut tiltakozni. „Tiltakozni!” A nevetgélés, kacarászás környékezte. Ennek megakadályozására, azon kezdte elmélyülten tömi a fejét, megvannak-e még a téli szálláson maradt, befoghatatlan galambjai? És, ha megvannak, mit csinálhatnak? Szedegetnek a szénégető telepen, a tisztáson, a kút körül. Röpködnek, köröznek, Zsadányba, Gilvácsra, Nagymajtényba, Dobra, Vetésbe, Csengerbe, Szatmárra látogatnak. Szatmárra hát! Miért ne jönnének Szatmárra is, hiszen az sincs messze. Úgy rémlett neki hirtelen, hogy mostani galambjai már „csaltak” ide holmi idegen galambokat. „Ide szoktathatnák!” Nem tudta eldönteni, álmodott-e az idegen galambokról vagy igazán látta őket. „Ilyesmin nincs miért emésztődnöm.” Mindenesetre, ha élnek galambjai a téli szálláson, már nem négyen, hanem nyolcán vanank. A fiókáikkal együtt. „Mert azóta csak vannak fiókáik, nem?” Nagyon jól, úgyszólván: simán bele tudta élni magát galambjai viszontlátásába. Meghökkent: galambjai elvadultak, vadgalambokként élnek tovább, röpködnek fáról fára és már csak búgni tudnak, a turbékolást elfelejtették. Kihívóan pillantott Lászlóra, bár a „kihívás” teljesen elsikkadt az esti homályban. Ezt tudva nyugtalanul izgett-mozgott a lócán. Újra száján volt a kérdés: Kik mennek reggel a téli szállásra? Nem mondta ki. A kérdést apja hamarosan feleslegessé tette: István jön velem. István éppen olyan érdekelt a szénszerzésben, mint apja. Ennek ellenére, lehorgadt. Vacsoráját, a forralt tejet és az ujjnyi vastag, tenyér nagyságú, helyenként odakapódott pogácsát olyan kelletlenül fogyasztotta el, mintha napközben finomabbnál finomabb, táplálóbbnál táplálóbb ételekben dúskálhatna. Lehunyta szemét: suhogó galambjait érzéketlenül nyelte el a ködös messzeség.

604