Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

György nem válaszolt Jánosnak, ahelyett Mária felé fordult: mi a véleménye? Mária ámulva viszonozta ura tekintetét: Ne beszélj! Amíg Mária ezt a rövid, felkiáltó mondatot kiejtette, a téli szálláson töltött időszak valósággal átvil- lámlott rajta. A percek szikrák voltak, az órák parazsak, a napok égő ágak, a hetek tűzrakások, a hónapok tűzvészek. A szikrák elől aránylag könnyen elhajolhatott, a parazsak azonban többször elérték, bőrébe égtek, az égő ágak szeme világát veszélyeztették, a tűzrakások perzselték, a tűzvészek kiégették vagy már-már kiégették. Emlékei tűzfürtökké, tűzcsokrokká, tűzkoszorúkká formálódtak. Pontosan emlékezett: miközben a frissiben zsákmányolt teheneket fejte, esetleg azok nyárson sült, sótlan hűsát ette, látta magát elterülve, fejbe vágva, ketté hasítva, feldarabolva. De nemcsak magát látta így, hanem Györgyöt, Istvánt, Lászlót és Jánost is. Imádságaihoz folyamodott, a Mi Atyánkhoz, az Üdvözlégyhez.

Hangtalanul könyörgött az Atyának, a Fiúnak, a Szentiéleknek, de kétségbeesésében a minden bizonnyal a mennyek országába jutott Imre főtiszte- lendőnek is, aki mellől képzeletében soha nem hiányozhatott Miklós tisztelendő. Az Atya hatalmas trónuson ült, valószínűleg sokkal hatalmasabban, mint Béla király, ölébe ömlő szakálla volt, vállra omló haja, bíborszín bársonyköpenye, aranyrámás saruja. Nagylábujján a köröm színaranynak látszott. A Fiú bárányokra vigyázott. Feje tetejéig érő, görbe pásztorbotján rovások sorakoztak, amelyek az emberek sorsát rejtegették. A Szentlélek fehér galambként lebegett, rebegett a kék levegőben és úgy tűnt, mintha, mióta a világ világ, le akarna szállni. Imre főtisztelendő egy repkénnyel teljesen befuttatott kápolna előtt állt, nagy könyvét, a Szent írást jobbjával a mellére szorította, balját pedig a füléhez vitte, tölcsérként használta, mert úgy vélte, „kedves lánya”, a „mesterné asszony” a földről hozzá folyamodik. Mária hangja nem jutott fel tisztán hallhatóan az égbe, ezért Imre tanácstalanul a mögötte várakozó, az utasításait leső, üres vederrel a kútra készülődő Miklós tisztelendőtői halkan megérdeklődte, ért-e valamit, mire a kövér, a hasán mindig zsírpecsétes reverendájú pap a vasabroncsos favedret elejtette. A lábához esett veder olyan hangot keltett, mintha a boksa valamelyik kikezdett oldala omlott volna alá. Ez különben úgy is volt. A táborlakók a boksából ott rángatták ki a fahasábokat, ahol érték. Azért be kell ismernie, a téli szálláson örömökben is volt része. Öröm volt számára például az, amikor rögtönzött, szárított marhabőrrel letakart, kényelmesített avarfekhelyükön Györgyöt átölelhette, amikor odaadhatta magát neki, amikor ölébe simulhatott, amikor a felderítésből hazatérőben fogadhatta. Örült fiai egészségének, kitartásának, béketűrésének. István hirtelen, szinte észrevétlen megérését, megférfiasodását örömmel fogadta; a családon belül Györgynek biztos támaszra volt szüksége. Akkori anyai érzését felidézve pillantott most legnagyobb fiára. István a gyermeket ölében tartó felesége, Annuska mellett ült, háttal a szövőszéknek. Időnként a pólyából előfénylő arcocska fölé hajolt, Annuskához hasonlóan csücsörített, gügyögött, alapjában véve azonban apja bejelentése foglalkoztatta. Benne az emlékek összevissza elevenedtek meg, de később sugarasan egyetlen központ, Annuska köré rendeződtek. Az enyelgésekkel, a szerelmeskedésekkel, a szeretkezésekkel kapcsolatosak messzire világítottak, lenyűgözték, elzsongítot- ták. Ha csak tehették, egymást falták. Félelmükben, kilátástalanságukban, az most már mindegy. Könnyen hajlott arra, hogy higgye: akkoriban, azokban

603