Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Mint macska a forró kását (Hévizi Ottó-Csuhai István: Szilénosz-gyakorlatok) (kritika)

Hévízi Ottó hat írásának közös címe: A belső borító. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy első, Az oktalan történet címet viselő írásának Kafka-mottója eljárás és ítélet kapcsolatáról szól, akkor talán nem tűnik túl önkényesnek a recenzensnek az a látszólag előlegezett, valójában utólagos olvasata, amely Hévízi erőfeszítéseinek középpontjában a dolgok külső-belső, forma-lényeg szerinti megosztásának kritikáját látja. Ezt a modern európai gondolkodásban oly mélyen gyökerező dualisztikus látásmódot szeretné provokálni a szerző már első két, bibliai témájú esszéjében is, kurénéi Simonról és Ezdrás prófétáról írva. Ezekben az írásokban a metafizikától megfosztott metafizikus hős mitikus alakját rajzolja meg. Hévízi szerint Simon nagysága a metafizikai vigasz híján is elviselt szenvedésben ragadható meg: „Felfoghatatlan az az elviselt szenvedés, amit nem könnyít meg semmiféle metafizikai vigasz” - írja (Az oktalan történet). A Hamlet-variációkban ugyanezt az illúziótlan hősiességet tartja Horatio igazi érdemének is: „Horatio látásának nincs metafizikája - alakját éppen a metafizikai vigasz eltűnő ellenfénye emeli ki a drámában.” A Hamlet-dolgozatban ugyanakkor tovább is lép e megfontolásnál. Dánia börtöne nem politikai szimbólum számára; inkább annak jelképe, hogy az ember végül mindig csak belülről lát. Hamlet sorsának igazi fordulata szerinte annak megsejtése, hogy ő, Hamlet, a dán királyfi sincs, nem is lehet az ítélethozó szerepében. A számára, számunkra adott olyan világ, „ahol a cselekedetek arra vannak kárhoztatva, hogy a szándéktól vakon el térüljenek”. (Hamlet-variációk) Hamlet bukása azért nem kudarc, mert a hiba forrása maga a „versenykiírás”: „...e bűnnel áthatott (de nem egyneműen bűnös) világ megtisztításában nincs »korrekt« megoldás”. Hasonló a mintája a halálírásokat ideologisztikusan felsorakoztató Mauzóleum-kötetről írt kiritikának: a szerkesztők illúziónak bizonyult semlegessége végül is „hiteles emlékműve a haláltanoncokat, valamennyiünket megkísértő reménynek, hogy a halállal szemben mesterlevelet lehet szerezni”. (Létezésszakemberek - haláltanoncok) Végül az utolsó két írás Hévízi álláspontjának filozófiai, illetve mitológiai alapját fedi föl (sejteti/fedi el). Kint és bent, kérdés és válasz, eljárás és ítélet egybeesik. A Bacsó Béla-kötetéről szóló írás a hermeneutika ontológiai sugallatával zárul: „Bacsó reprezentatív tanulmánykötete ugyanazt állítja, mint amit maga »reprezentál«: a kérdezés történeti mozgásformája önmagán is láthatóvá teszi a válasz lényegét.” (Másként kezdett hermeneutika.) Ugyanezt teszi Hévízi (az abszolút tudást az idő kezére játssza) a Nappali ház belső borítójára írt sorokban: az írás hőse, Hermész, végül minden bölcsességnél magasabbra helyezi a megszenvedett felejtést.

Szkepszis és rezignáltság hangolja Csuhái István írásait is. „Egy bevallottan konzervatív alapállású nyitány” az övé, amely abból a tételből indul ki, hogy „minden kiejtett szó a hallgatás kényszerű helyettesítése csupán.” (Változatok az operára, opusszám kettő.) Ha szól azonban, a zene nyelvén, a nyelv zenéje révén szól: stílusa van, igényes. „A képek változékonynak bizonyultak”, írja egy helyen egy operaelőadásról (Változatok az operára, opusszám kettő), s igaz ez az ö írásaira is: Csuhái István választékosán ír. Legszívesebben és legszínesebben, úgy tűnik, macskákról és operákról. Ez azonban csak látszat. Igaz, hogy a (nyelvi és gondolati) pontosságnak, a kötet e talán legfontosabb, a fogalommutatóban mégsem szereplő elvének megfelelően Csuhái kategorikusan közli, hogy miről nem fog beszélni, mi olvasók mégis gyanút foghatunk. Vegyük csak a következő egyszerű példát. „A metafizikai időről semmit nem tudok” — írja (Milyen az idő), mi azonban, akik a kötetet olvasva idáig jutottunk, már tudjuk, a hiánynak is milyen hangos a szava. És fényes bizonyságot nyerünk erről ugyanebben az írásban, amikor Esterházyról lelkesülten írva azt tudatja velünk a szerző, mért nem iktatja ide az Esterházyról lelkesülten írott munkáját. Azért, mert tudja és érzi amit mi magunk is tapasztalunk olvasóként: ott csinálja jól, amit csinál, ahol hagyja a hiányt is beszélni.

590