Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Gál Ferenc: Néma formák (Darvasi László: Horger Antal Párisban) (kritika)
GÁL FERENC Néma formák DARVASI LÁSZLÓ: HORGER ANTAL PÁRISBAN „Jó érzéssel konstatálom, hogy sem végpont, sem befejezés, sem megoldás nem volt. Nem történt jóvátehetetlen pazarlás” (a szerző ajánlásából). Lehet bízni ezekben a kiragadott mondatokban. Noha beszédhelyzetük a vallomásé, a könyv mint ígéretet, jóslatot (be)teljesíti őket. A versek: a részlet, a szó, a pillanat önértékének elismerése, illetve az, ami ebből következik. Világok, módszerek zárójelbe tétele, mert a mondatokhoz elsődlegesen célt rendelnek és nem élet- vagy játékteret. Melyek egyetlen nézőpont szerinti térbe forgatják a felbukkanó elemeket, ahelyett, hogy maguk fordulnának oda: mert kíváncsiak. Nem saját akaratukra, egyszerűen arra, ami van: ami a saját akarat kifejezésnek másságával értelmet adhat. Az, hogy a szövegek e látásmód, e magatartás érzéki formái: következetesség. Mondhatom talán őszinteségnek is, abban az értelemben, ahogy művészetektől egyáltalán várható ilyen. A töréseket hangsúlyozza, melyeket a tőlünk függetlenül létező, illetve az általunk felfogott világ között érez vagy tud. Melyek megjelennek a belső valóság és annak bárminő kivetítése, így a nyelv között is. Amit irodalmi műalkotás sem szüntethet meg, sőt: a kényszerűséget felismerve, azt nyomatékostthatja, formáló elvvé teheti, ahogy jelen esetben is történt. Ha egyáltalán van hagyományos értelemben vett témája a könyvnek, úgy ez az (ahogy Darvasi László máshol megjelent írásai is a nyelv problémájáról, a kifejezés lehetséges módozatairól szólnak). Kötetét olyan radikális „közelítési” technikák jellemzik, amilyeneket kortársaink közül talán Szentkuthy Miklós elemzett legpontosabban a Prae-ben: „egy-egy »következetesen végigvitt gondolat« után jelzi, hogy a következetesség csak grammatikai, a harmónia csak gondolati (jelen összefüggésben ez a szó mindig rosszalló értelemben használódik): az a valóságszikra, mely az egészet elindította, rögtön elhajló ívben a mélységbe hullt, csak a szavak maradnak egy semleges horizont logikus síkjában lebegve”. A következmény: izgató „hintázás” a versek szerkezetében, az olvasás folyamatában. Ezt mondtam - ezt mondtam. A kettő között a távolság, a törés, ami elválaszt jelentést és szót, ami egy ponton túl a konkrét referenciális valóságot elnyeli. Helyét áttetszőbb világ foglalja el: a néma formák. Szavakkal, de nem szavakból épülő, változó tér. Beszédes, miként a fizikusoknak a fekete lyuk. Jelez azzal, hogy jelt nem ad, illetve környezetének természetével. A vers néma formáinak közege a nyelv, ahogy „anyaga” is annak nem érzéki tartománya. Ami van, csak nincs rá pontos szavunk. Amit a szavak csak kijelölhetnek, mint öntőforma a szobrot, ám itt az öntvény is idegen anyag bevitele nélkül jön létre, ha csak pillanatokra is. Tehát: mesterséges világ. „Szükség van akváriumra, / s az akváriumnak szüksége van fényre, / szárított vízibolhára, díszhalra, / készülékre, mely oxigént ad, / vagyis e környék csak így alkalmas tapasztalásra.” Hangsúly a csajon. Minden megszólalás szükségképpen mesterséges világot, netán világokat hoz létre. Ha a beszélő nincs ennek tudatában: naiv. Ha igen, a már említett elfogulatlan figyelem (önfigyelem) a helyzetet, ha nem is fordítja meg, kétirányúvá teheti. Paradoxon, de részben azzal szünteti meg a kiszolgáltatottságot, hogy maga hozza létre. Eleve olyan világot ír, mely eleddig neki 587
