Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Alföldy Jenő: Bella István: Arccal a földnek (kritika)

arra, hogy a legszemélyesebb élmény, a szerelmi együttlét eszmélet alatti és fölötti állapotában, a meghatványozott önazonosságban, mely egyúttal önkívület, érzékelje a születése előtti időket, az ősöket, a történelmi időcsomókat. A múltra eszmélésben József Attila A Dunánál című verse a legfontosabb előképe ennek. Főleg a másokban szemlélt én tekintetében.

A meghittség most már nemcsak a közvetlen és bensőséges emberi kapcsolatokban, hangulatokban s léthelyzetekben érvényesül, hiszen úgy megkötné a téma kis világa, mely ugyan fölkelthette korábban a teljesség igézetét, de meg is vonta, meg is határozta a költői világkor véges rádiuszát.

Megtartotta a költő kezdeti intimitását, s így hódított meg táguló évgyűrűket, a tó tükrén szertehullámzó köröket. Nem túlzás, ha így mondom: világokat. Bella egyik fő jellemzője újabb korszakában, hogy minél közvetlenebb utat választ a magánvilág és az univerzum között. Nem azért, hogy személyes érdekét mintegy reáerőszakolja tágabb környezetére, hanem hogy a saját egyéniségében fölismert közösségi jellemzőket a világ rendjében szemlélhesse és szemléltesse. Ennek eszköze pedig nem valaminő ideológia megverselése, hanem a szó mágiája, játéka, leleménye. Itt minden, végképp a szavakon múlik, ahogy kell is a költészetben. Szavak többértelműségén, egymásba játszásán, szimbolikáján, rafinált egybekulcsolódásán, általuk a dolgok emberiesítésén. Bellának stílusa van. Eredetisége nem egy valamely módszer túlhajtásából adódik - a modorosság átmeneti veszélyét szerencsésen leküzdötte —, hanem abban, ahogy néhány szóval hidat épít a parányi és az egyetemes között. Ahogy a személyesből eljut az univerzálisig. Ahogy személyessé teszi a közös emberit. Ahogy az Isten-fogalommal is emberivé varázsolja a lélektelen anyagot, „az üres űrben tántorgó világot”, ahogy legfontosabb elődje mondta volt.

Hogyan jut el az egyestől az általánosig? Gyermekded módon. Mint a népköltészet. Mint a modernek. Metaforaalkotó módszere tetszés szerint azonosít csöppnyi és csillagászati méreteket. Mint aki tudja: egy galaxis modellje szinte azonos egy atommodellek S mindennek ő maga szolgál mértékéül: mértékkel szolgál ahhoz, hogy el ne vesszen a roppant méretek közt a képzeletünk.

Látszólag sok az alkalmi verse, a másnak ajánlott műve. Régi gyakorlat ez — Petőfi és Arany verses üzenetváltásai, Ady, József Attila baráti köszöntői, vagy akár Kazinczy és kortársai episztolái műfajjá avatták nálunk is e költemények típusát. Bella sem elégszik meg az e nembéli versek gesztusértékével. Ha alkalmiak, akkor az ihletettség alkalmai. Takáts Gyulának ajánlott születésnapi köszöntője saját ars poeticája is egyben:

A zene költözött ide,

Csu Fu, a lant és hang-hada: venyige, kacor, tőtike, gyalog- és hurulókapa,

toll s rajzszerszám. Fény, vonal, szín és napmécses. Fény-irón.

S valami napszállat-zsivaly ég és föld hullámaiból.

Kevesen ismerik ennyire a rejtekösvényeket a tárgy és a fogalom, a kő és a csillag, a gyík és az Isten között. A munkatárgy, a szerszám és az emberi rendeltetés között. S ez csak az álló állapot példája. Bella versvilágában állandó a keletkezés, születés, a létrejövetel csodája, az elmúlás ámulata, a halálfogalom fogantatása. A világ születése csak egyetlen beszédes példa: „Minden mintha mozdulna: / önmagán áttolulva, / előtt és után tolva, / átbucskázva, áthullva, / önmagába átbukva / tolja, tolja és tolja / az első molekulát. // Láng csobban, ég ég újra. // Születik a világ.” Ugyanezt végigjátssza

585