Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Fűzfa Balázs: A dió-motívum értelmezéséhez (tanulmány)

met etetné velem a hóhér.” E sorokból Berzsenyi szól: az az ember, aki saját léthelyzetének paradoxitását soha nem tudta feldolgozni; aki értékpusztító környezet és értékteremtő szubjektum disszonanciáját legfeljebb költészetté oldhatja, de mindennapi élete a harmóniától való örökös megfosztottságra ítéltetett.

Ha a Húsvét kegyelme is hazudható - második szakasz -, akkor sorssá válik az elkülönülés. Berzsenyi jvyugodni ereszt”, Csoóri „küld”, „taszít”: „tapsos kezetek házamat elkerülje”. A múlt századi szenvedély, indulat fogalmazódik tovább; a cselédek vígsága persze Berzsenyinél sem a cselédeké, hanem az őt meg nem értőké, elutasítóké. És aztán Csoórinál a velük való azonosságvállalás lehetetlensége ebben a rejtélyes, A magyarokhoz (II.) című Berzsenyi-ódát emlékezetünkbe villantó sorban: „hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.”

A Berzsenyi elégiája úgy bontja e századivá Berzsenyi zárt formáját, hogy az alapképletet valójában érintetlenül hagyja. Az első szakasz itt is kérdez, megszólít, a középső három elmondja a múltat, s szabadon engedi a Berzsenyit feszítő akaratokat és kérdéseket; az utolsó strófa pedig bölcsességgé szelídíti azokat. Nem megértéssé, hanem szókratészi, szemlélődő bölcsességgé.

A Levéltöredék látszatra harmóniát sugalló képeit Csoóri brutálisan keménnyé fogalmazza át. Ugyanabból a motívumkörből merít, de „a vígság lármáidból a „tapsos kezek” elutasítása lesz, az „őszibogár”-ból „pók az ágyon”; s „kolerás tyúkok” és „göndör húsú himfyk”, „pajta-csönd” és „disznók”. E képek némelyike, a negyedik szakaszt indító teljes metafora - „Magyarország: bál-ország” - és e strófa utolsó két sora egyértelműen utal a vers születése körüli időkre, vagyis a hatvanas-hetvenes évekbeli Magyarországra. Ennek ellenére a mű természetesen „időtlen”, s a benne fölmutatott képlet a fontos. A hasonló léthelyzet hozza a jelen lét-idejének kitágítását, két szubjektum „találkozását”, s a költemény végén a múlt jövőbe fordul, bár csak feltételes módban: „lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök,” - ugyan a következő szó („vad- kutyátok^ és a rákövetkező ellentét mintegy visszavonja még emez óvatos vállalás., is. A vers kulcssora ez, mely lezár és összegez: erre, ehhez képest építkezik a műegész, mint Berzsenyinél az „elestvélyedtem” szóra. A többi itt is „csak” kommentár, „levezetés”. Hasonló tehát a kompozíció is, olyannyira, hogy az utolsó két-sorok jelentésükben is megfeleltethetők egymásnak, egymásra vetíthetők: hangulati egyezésük döbbenetes: az utolsó előtti sor — Berzsenyinél szelídebben, Csoórinál drasztikusabban - a szerelem (mint legvégső menedék?) lehetetlenségéről beszél, az utolsó sor pedig a múlandóság kérlelhetetlensége és mégis-megértése fölötti szomorúság fájdalmát bontja ki; Csoórinál is: az időben tovább, nem lezárva - s jelen időben fogalmazva mindkét versben.

Mély identitásvers a Berzsenyi elégiája, melyben az itt-lét időbeli és személyiségbeli rétegei „csúsznak” egymásra: a „lassú romlástokban...” kezdetű sort Berzsenyi mondja a múltból a mának, és Csoóri mondja Berzsenyi hangján a múltból a mának. S mindketten megszólítják a kort, melyben élnek, s mindketten szólítják a múltat, szólítják a mát. És a romlás-metafora nem vigasztaló. A vállalni akarók tehetetlensége — mert fölismerik a vállalás lehetetlenségét - torokszorítóan tragikus: a kimondhatatlan kimondására tehát nincsen szükség?

Kányádi megszólítottja konkrét személy, de őt nem a versbeszéd, hanem az ajánlás szólítja meg. Az első szakasz a már említett hasonlatra szerveződik, és egy pillanatnyi életkép egyszerűségével fogalmaz. Aztán a nyárral indított sorokra hamarosan ráve- títődik a „kis tavaszi csikó” képe; de már telet jósolnak a második szakasz kora-őszi csókái. Egy megfoghatatlan pillanat rögzül a végtelen időben, a címbéli motívum ismétlésével, konkretizálva azt. De ebben a látszólagos konkrétságban a legszélesebb értelemben általánosító kép mozdul: „alázuhan az első / diólevél”. A diólevél sosem zuhan, és soha nincsen első közülük: erre a diólevélre azonban nemcsak ez a vers van ráírva, hanem egy egész emberi-emberi ségnyi történelem, maga az eleven emlékezet, a lét tapasztalata. Éttől nehéz, ettől „nehezül” e diólevél, amely azonban mégis szárnnyá nemesedik. Súlyos, de fölemel, zuhan és hullik, s megállapodik egy vállon: a férfién, akit

571