Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Fűzfa Balázs: A dió-motívum értelmezéséhez (tanulmány)
Múltat, jelent és jövőt lényegénél fogva kapcsol össze és olvaszt egymásba a vers; hiszen minden költészet „ugyanarról” beszél, csak másképpen. A költő, a művész sajátja, hogy egyediségét érvényes lényeggé tudja varázsolni. S különösen érdekes lehet a „teremtett világ” vizsgálata akkor, ha olyan motívumot veszünk szemügyre, melyet sok költő felhasznált, gazdagított. Egy motívum értelmezése nem más, mint a kifejezésmód egyszeriségének boncolgatása, s ennek során az archetípusos emberi magatartásformák földerítéséhez keressük az ecsetvonásokat. Hiszen ha sejthető is, hogy Berzsenyi Dániel számára miért fontos a dió-motívum - mint az idő megjelenítésének szinte toposz-szerű metaforája - Levéltöredék barátnémhoz című elégiájában, az már kevésbé oly egyértelmű, hogy Csoóri Sándor milyen jelentésárnyalatokkal használja ugyanezt a motívumot, illetve hogyan parafrazálja tartalmában és formájában a Berzsenyi-verset (Berzsenyi elégiája). És e gondolatkört hogyan írja-mondja tovább megint másképpen Kányádi Sándor Alázuhanó diólevélre című, Csoórinak ajánlott költeményében? Mindhárom versben évek, évszakok, emlékképek villannak föl, a megnyugodott (?), vackába húzódó ember hangja szól. Számadás ideje jött el, lelassul az idő, bölcsességgé csitultak a mindennapi lázadások sors ellen, kényszerek ellen. A belső béke ideje ez, az a megfoghatatlan pillanat, amikor a bizonytalanságokból hirtelen bizonyosságok lesznek, amikor úgy tetszik egy fáradt, de békés pillanatban, hogy a névszók többet mondanak és mélyebben szólnak az igéknél. Mindhárom költemény értékeket vetít egymásra, értékeket szembesít egymással. Arról, hogy kell lennie egy másik, értelmesebb és derűsebb emberi létnek valahol, ha el is veszejtette ezt ez az ország, Csoóri szól a legelkeseredettebben, néha dühösen, indulattal. Kányádi ezt, negatív állításba fogalmazottan, így említi: „vannak vidékek ahol nyáron is / a kút melletti vályú alján / reggelre megszajzik a víz”. Térben és időben -múltban -is van tehát valami, volt valami, ami fontos, lényeges, értékes; valami, ami más, mint ez a korlátok közé szorított élet - Berzsenyinél: „A képzelet égi álmába merülök / S egy szebb lelki világ szent órájit élem.” Csoórinál: „Látom: a félbenmaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona —”. Kányádinál a föntebbi negatív állítás kimondatlanul, és a diólevél=szárny metafora is ezt húzza alá. A fiatalságtól való búcsúzás azért tragikus, mert immár véglegesnek tűnik az elszámolás: választási lehetőségeiktől és távlataiktól megfosztott életek készülnek e versekben a további, begubózásra kényszerítő évtizedekre. De van-e, összeszedhető-e elég muníció a magán- és a nemzeti történelemből ahhoz, hogy az önmegőrző várakozás értelmessé tehető legyen? Kétségtelenül igen: „Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.” (Berzsenyi) - „lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök,” (Csoóri) - „alázuhan az első / diólevél / s hulltában / hóharmat-verte halántékú / férfi vállára / nehezül: szárnyul” (Kányádi). Különös érzékenységgel, erővel köti össze a dió- és idő-reflektáló motívumon kívül Berzsenyi és Kányádi sorait egymással az emlékezet: az idő egymásra rakódott rétegeit értelmezhetővé bontó emberi gesztus. Kányádinál egy négysornyi hasonlat részeként fordul elő a szó maga, de e hasonlat mélyén több kép vetítődik egymásra. S ezek között is ott sűrűsödik a múlt: „akár a kiöregedett / szavakon az emlékezet”. Rejtelmesen sokértelmű már a kiöregedett szavakon jelzős szerkezet is, de még inkább azzá válik, amikor össze villan vele a múltat a jelenhez kapcsoló emlékezet szó. Hiszen történelmet és sorsokat lényegítenek át a mába a mindennapi emlékezetből már kihullott, de mondatainkban jelen lévő, más formákban megőrzött szavak. Berzsenyi megszemélyesíti, metaforává fogalmazza át az emlékezetet; s a műegész egyértelműsíti, hogy nem az elmúlás fölött érzett fájdalom, hanem a jövő egyre bizonyosabbá váló színtelen reménytelensége szomorítja tragikusan bölccsé hangulatát: „S az emlékezetnek repdező szárnyai / Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.” Az idő minden léptéke, mértéke megtalálható a három versben, s ez is hasonló gondolatvilágba, hangulatkörbe fűzi össze őket. Berzsenyi egy emberéletnyit metsz ki 569
