Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Kiss Anna: Világ világa (A jelenlét) (vers)

aki Mekkából eljutott egészen Bizáncig és vissza, hírneve pediglen bejárta az egész világmindenséget - sebesebben, átfogóbban Muhammed al-Tabari világkrónikájánál. Nem beszélve arról, hogy korábban!- Mohamed prófétára gondolsz? - kockáztattam meg a kérdést, egyébként teljesen fölöslegesen vágytam a napnál is világosabb válaszra.

Ibrahim Mudavi vállat vont.- Mennem kell - mondta. - I am sick... azaz: rosszul vagyok. Biztos disznóhús volt a kolbászban.

Nem mondtam neki, hogy itt a Dominóban nálunk általában disznóhús (is) van a kolbászban. Honnét jött rá? Vagy csak megjátszotta?

Ibrahim Mudavival egyszer találkoztam még az életben, mégpedig az egyik disco-klubban, amelyet az arab egyetemisták külön előszeretettel látogattak. Mudavi egy üveg narancslével a kezében támaszkodott ülepével a falnak. Alteste nem mozgott, felteste viszont annál inkább: kobraként kígyózott, akárha marás lehetőségét fürkészve. Alig mertem megszólítani, de ha már megtettem, a fülébe ordítottam:- Mi lett Omar al-Tabarival?- Kivel?!- Omar al-Tabarival!!!

Ibrahim vérfagyasztón nézett rám, aztán lassan elmosolyodott, mutatóujját végighúzta a gégéjén, de már lökött is félre, s határozott léptekkel elindult a táncterem közepe felé. Akkor vettem csak észre, hogy egy férfival ott táncol - teljesen összegabalyodva - az az ismerős ifjú hölgy, akit tegnap még Mudavi barátnőjeként tartottak számon. Pillanatok alatt dulakodás támadt, penge villant -óh, kiszmet! - a lüktető lámpafényben. Hiába ordítottam volna, hogy:- NE!!! (NO!!!)

A pali kezdett lassan csúszni lefelé, Ibrahim galléijába kapaszkodva. Akkor hirtelen odaugrott valaki, hátulról megragadta arab felebarátomat - érdekesség kedvéért megjegyzem: épp az egyik Rolling Stones sikerszám kellős közepén! -, s előkerült a másik bicska. Ibrahim megingott, s pillanatok alatt egy adta folfordulás lett az egész klub. Lehet, nem válik becsületemre, de nyálként húztam el a csíkot onnét. Kis mopedom - mivel valami komolyabbra nem tellett soha - zötyögött és kipufogójából valóságos sortüzet zúdított hátra, ahogy befordultam a kaszárnyánál. Kész csoda, hogy az őrszem nem lőtt vissza. Mire neki sikerült megtöltenie fegyverét, addigra én beültem a Dominóba, ahol épp szélcsend uralkodott. Senki sem tartózkodott ott az ismerősök közül. Nem bántam, mert legalább elgondolkodhattam azon, hogy ha valakinek a vallása tiltja is a borivást és a szerencsejátékot, ugyanakkor azonban négy nőt engedélyez neki, akkor miért kell késhegyre menni azért az egyért? Ügy látszik, hogy KELL. Emlékszem, hogy közben megérkezett a rendelt borom. Ezúttal nem az én ügyetlenségemen, hanem a pincérén múlott, hogy a vérszín itóka kilöttyent az asztalterítőre, összemosva a mintákat, hosszúkás, szabálytalan alakzatot formázva. Sót szórtunk rá, már ahogy szokás, utána én magamra maradtam. Zavart istenként tekintettem le a Vörös-tenger „makett”-jére, miközben - úgy összefüggéstelenül - azon törtem a fejem, vajon Úristen, Jahve és Allah milyen arányban keveredhet bennünk például ebben a Balkánnak nevezett nagy olvasztótégelyben, vagy

50