Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Kiss Anna: Világ világa (A jelenlét) (vers)
BALÁZS ATTILA A fekete víz (ARABESZK-TÖREDÉK) Ezt a rövidke történetet, amelyet most főbb vonalakban elmondanék, egy álmatag tekintetű arab egyetemistától hallottam még a hetvenes évek derekán. Hol? Itt Újvidéken, az akkor még roppant népszerű Dominó vendéglőben, ahol esténként jó sokan összefutottunk. Jó sokan és sokfélék. Bor mellett tárgyaltuk meg ügyes/bajos dolgainkat, azután mentünk: ki merre látott vagy éppen nem látott. A fiatal arab mesefa neve Ibrahim Mudavi, ha jól emlékszem. Ibrahim arra kért, ha ezeket a sorokat valaha is papírra vetem, ne említsem a teljes nevét. Nos, nem is említem. Nevének folytatása hadd maradjon titok, már azért is, mert mindörökre elfelejtettem. De mintha csakugyan hosszabb lett volna a neve... Mellesleg meg kell jegyeznem, mentségére szolgáljon, hogy Ibrahim Mudavi nem fogyasztott szeszt. Mű narancslét ivott feketével. Nyilván mástól égett furcsa fény a szemében. Néha megrándult száraz, csaknem cserepes alsó ajka, amelyet gyakran megnyalt, miközben felém hajolt az asztalon át. Nos... Ibrahim Mudavi szerint élt valamikor, méghozzá a kilencedik században egy nagytudású arab ember, bizonyos Muhammed al-Tabari, aki a középperzsa nyelvű krónikákból megírta a maga világkrónikáját. Al-Tabari elismert tudósa volt annak a kornak, művei mindmáig megőrizték emlékezetét. írásaiban al-Tabari tárgyilagos pontosságra törekedett, már amennyire akkoriban arra törekedni lehetett.- Ezek az írások lennének ezek itt! - bökött az abrosz élesen kirajzolódó mintáira Ibrahim Mudavi. Muhammed al-Tabarinak azonban - minden jel szerint - volt egy Omar al-Tabari nevű öccse, sokkalta kevésbé híres, aki szintén írással foglalkozott. (Minden jel szerint?) Omar al-Tabari ugyancsak írással foglalkozott, mint mondtam, csakhogy ő pontosan azokat a helyeket színezte ki dús képzeletével, amelyek bátyja műveiben kidolgozatlanok, homályosak maradtak.- Emezek az írások pedig emezek lennének itt! - mutatott a terítő színesebb, játékosabb, szertelenebb mintasorozatára beszélgetőtársam. Tehát Omar al-Tabaritól ered az a történet, amely szerint - úgy valahogy az ötödik század vége felé - emberemlékezet óta első ízben tapasztalt nagy nyugtalanság lett úrrá az arabokon. Senki sem tudja már, valójában miért, de bölcseik is azt javasolták, csontos karjaikat az ismeretlen felé lendítve, hogy induljanak útnak halaszthatatlanul: toronyirányt a sivatagon át!- Kiszmet! - rázta vadul a szakállát az egyik vén. - KISZMET! Ki tudná ma megfejteni, mit akarhatott ez az öregember a később kialakuló iszlám vallás abszolút isteni determinációt jelölő szavával! Egyálta48
