Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán VII. (esszé)
KURUCZ GYULA Kelet és nyugat határán VII. A berlini Magyar Kultúra Házát 1973-ban nyitották meg. A város keleti - és történelmi - középpontjában, kitűnő helyen, mintegy két és félezer négyzetméteres területen. Az építmény iszonyatosan gusztustalan, hatalmas lakóház, maga az intézmény a hetvenes évek szocialista luxusához és térpazarlásához képest igen jó adottságú. E majdnem két évtizedben jöttek jó és kevésbé jó kiküldöttek, igazgatók, mindig a „főhatóság”, a hatalom, az összeköttetések és a képességek véletlen összejátszása szerint. A többi „szocialista” házakkal ellentétben a mienk elvállalta hazánk rebellis kultúráját, s ha szűr- ten és vezetőktől függően is, de mindig megmutatta: Magyarország nem azonos a többivel. Az értelmiségiek magyar mítoszával párhuzamosan ez kiemelt helyet biztosított a háznak; ide jártak a megtaposott keletiek azért, amit nekik nem volt szabad kimondaniuk. Egy kitűnő törzsközönség, s egy büszke (helyben házasodott) magyar munkatársi gárda lett az eredmény. Mindenki szerette a házat. A fordulat után megváltozott a helyzet, a politikai pikantéria már nem vonzott, s a még megmaradt hűséges kis csapat egyszerre már nem volt elég. Egy jól működő keleti intézményből egy jól működő európai intézményt kellett csinálni, egy keleten bejáratott (s most feledni kezdett) házból, a nyugaton tökéletesen ismeretlen központból egy Berlin- és Németország-szerte elismert nem csupán kulturális bázist, mely az egész Magyarországot képviseli, fölértékeli. Mindezt lehetőleg pár hét, néhány hónap, de mindenképpen fél év alatt. A hatalmas pénz, a kiépült, kicsiszolt nyugati szerkezet támogatta nyugati teijeszkedés-átalakulásban aki későn érkezik, az lekési a vonatot. A mi anyagi eszközeinkkel kell versenyezni az itteniekkel. Munkaidőnk védelme a szakszervezetre tartozna. Szerencsére nincs jelen. Elméletileg módunk lenne csúsztatni, ámde mikor? Jószerivel mindenki zokszó nélkül vállalja a tempót - kárpótolnak az eredmények. Két hónap alatt nyolc végigdolgozott szabadnap gyűlik össze. Végre akad három nap, elmegyünk a Harzba, megnézzük a volt NDK legdúsabb történelmű vidékét. Az autópálya olyan, mint az NDK-sztrádák mindegyike: itt évtizedek óta csak kátrányt folyattak a lyukak némelyikébe, minden bizonnyal ez Európa legelhanyagoltabb úthálózata. Ezt mindenestől kell kidobni, vagy felújítani. Dugó dugó hátán, de viszonylag jól haladunk előre (ha meggondolom, hogy errefelé 197 km-t akár öt óra alatt is megtehetünk). Gyanútlanul a térképre hagyatkozunk, piros, országos főútvonalakra térünk le. Elkezdődik az NDK-valóság. 533
