Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Ágh István: Könyörögj érettünk (regényrészlet)
hogy a Molnár Pali megjött. Büszkesége lehet a falunak a régen látott professzor úr. Láthatták volna nagy bőröndjeit, hát nemcsak úgy látogatóba, vagy azt hiszik üresek, majd aztán én teletömöm disznóöléskor. Hogy-hogy nem vette észre senki, mikor minden lépésről meg lehet ismerni, ki kicsoda, meg arról is, hogy melyik házba megy be. Meddig marad? Nem kell azt mindjárt megkérdezni, de most ez a levél a postaládában, meg itt a zsebben! Molnár Pál, csak Molnár Pál és semmi feladó, se bélyeg. Ez annak a büdös kurvának az írása, az majd megkérdezi.- Meddig maradsz, fiam?- Nem tudom még.- Olyan sokáig tart az alkotószabadság?- Addig, amíg föl nem találom...- Nem az egyetemen szoksz te föltalálni?- Ez olyan titkos, hogy csak egyedül szabad föltalálni, mindentől messze, mondjuk, a legközelebbi hozzátartozónál, de csak falun, és nem mindegy, hogy milyen falun.- Én aztán senkinek se szólok. Nekem aztán elmondhatod. Vagy ne is mondd, csak légy itthon sokáig!- A hangtalan robbantást kell föltalálni.- És csak robbogattok, és nem hallja meg senki?- Bizony. Robbantják a bazaltot, de csak az omlás hallatszik közelről, most meg még maga is tudja, na, megint robbantottak.- Akkor majd a Joóék háza is úgy dűl össze, mint egy nagy ponyvasátor.- Csak valamivel zajosabban.- Aztán a Rókacsárda, az a piszkos bűnbarlang, rá a Haszonicsra, elpusztul apád gyilkosával együtt, rá a Joó Marira, mert ha az a cafat nincs itthon a sötétben, akkor csak ott van.- Bemegyek a szobába. Nemsokára üvegkoccanás hallatszott, s valami olyan, mint a csikócsengő. A konyhában elcsöndesedtek az edények, a padláson folytatta a zajt a kukoricamorzsoló. Molnárné egyik kezével tekerte, s Joó Mari levelét olvasta a másikából, nehezék nélkül ugrált a cső a kis garatban, nem fogta be a szöges vaspofa. 5. A munkaidő és a bevásárlás után a járdára hordott sarat kerülgette Joó Mária a buszállomás felé. Ez a cikkcakkolás meg a tömött szatyor a kezében nem illett rókaprém kucsmájához, rókaprém galléijához, magassarkú, valódi bőrcsizmájához, méltóságos tartásához, ahhoz, akit annyian ismernek a helybeliek közül, s annyira megszokták, észre se vették, hogy védőnőjük meg ehhez a koszlott utcához nem illik. De már az a külföldi kocsi, melynek színe az ezüstfenyőkre emlékeztet, irigy feltűnést keltett, s meglepődést, mert lassított az asszony mellett olyan halkan, hogy az csak akkor vette észre, mikor kiszólt belőle az úr.- Sprehen zi dájcs?- Nejn. 509
