Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Hamvas Béla: A németség (esszé)

hogy bizonytalanságban vagyunk, vajon a tudománynak a megismerő emberi személytől független ún. objektív világa ténylegesen meglévő valóság-e, vagy pedig merő fikció. Az észrevételt meg kell tenni, mert ha égvilág csupán in- differens lenne, mint ahogy a józan ész alapján mindenki várná, minden mozzanatában antibumánus természete az emberrel szemben nem lenne támadó. Ez pedig kétségtelennek látszik. A tudomány világa mintha nem csupán személytelen és egzisztenciátlan és az emberi értékekkel szemben közömbös lenne; minden jel arra vall, hogy ennek a világnak az ember ellen határozott éle van, mintha abban a humánum iránt valamely titkolhatatlan gyűlölet, csaknem bosszú forma, és amelynek tevékenysége az emberi élet megkinzása és megrontása lenne. A tudomány megállapításainak észrevehetően szándékos megsebző jellege van, mintha a tudomány az ember iránt különös ressenti- ment-t táplálna. Ezért a tudomány világa nem nevezhető egyszerűen szükség- szerűségnek; nem egzisztenciátlan, hanem antiegzisztens; nem indifferens, hanem életei len séges; nem ahumánus, hanem antihumánus; nem objektív, hanem kegyetlen, és az emberi értékek iránt észrevehető animozitást táplál. Mindez persze igazolhatatlan. De hogy mindabban, ami a legutóbbi félszázadban történt, a tudománynak, mint legfőbb aktiv tényezőnek és iniciátornak, keze benne van, és mindaz, ami történt, a tudomány jegyében történt, az közismert. Tudomány a legmagasabb értékjelző. Tudomány a legjobb üzlet. A tudós az abszolút tekintély. Tudomány nélkül nincs sem fasizmus, sem nemzti szocializmus, sem fajelmélet, sem kommunizmus, nincs gázháború és baktériumháború, nincs légiháború és gépesített háború; tudomány nélkül nincs őserdők kiirtása, tengerek kirablása, állatok halomra gyilkolása, tudomány nélkül nincs sem cseka, sem Gestapo, sem Auschwitz, sem gyurma, nincs Katyn, Hiroshima, Korea, Magyarország, Tibet. S ami különös, hogy mintha mindez nem a tudomány akaratlan következménye lenne, hanem mintha ezekben a hajmeresztő tényekben a tudomány életgyűlölete lényegében nyilatkozott volna meg. A huszadik század második felében az ember szüntelen rettegésben él, nemcsak azért, mert a tudomány hatalma a földet bármely pillanatban elpusztíthatja, hanem még inkább, mert ez a hatalom még abban az esetben is, ha a puszta életet meghagyja, az embert normális életrendjétől megfosztja, és életét olyan egyre értéktelenebbé váló vegetatív létté fokozza le, melynek semminemű jelentősége, súlya, szépsége, igazsága, komolysága, világossága többé nincs.

E pillanatban béke és háború között különbség már nincs, mert az emberi lét mind a két esetben tökéletesen elkallódott, tulajdonképpen mindegy, hogy van, vagy nincs. Végeredményben úgy látszik, a tudomány által teremtett világ nem jóhiszemű; a tudomány célja nem megismerés, hanem hatalmi aktus, és ez nem egyes (természettudományi, vagy technikai) diszciplínák tulajdonsága, hanem ez a vonás a tudományt mint tudományt minden alakjában principiálisan jellemzi.

Természetesen vannak jelek, amelyek szerint a tudomány ezt a világot nem teremti, hanem azt, ami van, feltárja, vagyis ez a világ tényleg van, tényleg olyan, amilyennek a tudomány leírja. Ennek már csak azért is így kell lennie, mert az ember valami rajta kívül levőbe állandóan beleütközik, és ez a külső, valami összefüggő valóságnak látszik. Viszont az is kétségtelen, hogy az ember, igen komolyan veendő gondolkozók véleménye szerint, viszonyban

499