Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Bak M. János: 1956 eszméi és eszményei Magyarországon és Lengyelországban (Javaslatok az összehasonlító kutatás számára) (Angolból fordította: Gyurácz Ferenc)

fejlődésében, egészen napjainkig. Persze, a politikai divergencia vagy akár konfliktus kifejlődhetett volna az antimoszkovita kommunistákkal, például Naggyal és (akkor) Kádárral együttműködni kész koalíció és a nemzetibb és konzervatívabb erők között, de a koalíció tagjai között is. A második szovjet intervenció ezeknek is véget vetett, és prolongálta a nemzeti egységet - mondhatnánk, hogy 30 furcsa évre, a múlt évben tartott első szabad választások előestéjéig.

A demokrácia jelentős új aspektusa volt 1956-ban a forradalmi ad hoc bizottságok, nemzeti tanácsok, forradalmi bizottságok és mindenekelőtt a munkástanácsok kifejlődése. Ismét jelentékeny párhuzamosságok és eltérések is vannak a mi két országunk között. Amennyire a résztvevők túljegyzései és emlékezete megítélni engedi, a munkástanácsok modellje nem annyira a lengyel példa volt, amelyről aligha tudtak bármit is, inkább a jugoszlávok, amelyekről egy kevés, jóllehet tökéletlen információ eljutott Magyarországra 1956 előtt. Természetesen azok a munkások és értelmiségiek, akik e gyökeres szervek létrehozásában aktívak voltak, nem tudták, hogy a jugoszláv munkás-önigazgatás fölülről előírt forma volt. Az ő tanácsaik és bizottságaik helyi igényekből nőttek ki, mint a közvetlen demokrácia szervei. Tegyük hozzá, ami szintén fontos, és mindkét ország vonatkozásában igaz lehet, hogy a forradalmi munkásmozgalom történetét, kivált Oroszországét, és annak 1905-ös és 1917- 1919-es szovjetjeit minden iskolában tanították, még ha eltorzított és megcsonkított módon is. Ezért nem sok szükség volt más modellekre. Azonkívül, tanácsok - tudomásunk szerint - sok forradalmi mozgalomban felbukkantak, legalábbis a 19. század közepe óta. Amit én jelentősnek találok a magyar 1956-ban, az, hogy a munkás - és más típusú forradalmi - tanácsok nem álltak szemben radikálisan a parlamenti pártokkal és a többpárti demokráciával a tanácsok közvetlen, gyökeres demokráciája érdekében. Tulajdonképpen jó néhány munkástanács belefoglalta a legelső programjába a lehető leghamarabbi szabad választások követelését. Másfelől mind a kormány, mind számos újonnan alapított, vagy újraalapított párt kifejezte, hogy kész együttműködni a demokratikus önkormányzat helyi ad hoc szerveivel. Még egyszer: 10 nap túlságosan rövid idő annak megítéléséhez, vajon ez az egyedülálló harmónia fennmaradt volna-e; ami azt illeti, a munkástanácsok voltak azok, amelyek az ellenállás gerincévé váltak november 4-e után a decemberi, Kádár-kormány általi végső erőszakos megsemmisítésükig és az 1957. januári, törvény általi megszüntetésükig. Mégis, az írók és értelmiségiek aktív szerepe, a munkás- tanácsok nyitottsága a politikai kérdések iránt azt sugallja, hogy hosszú utat járhattak volna be együtt. Biztos vagyok benne, hogy a Szolidaritás tízéves története és a viszonya az alapításban közreműködő értelmiségi mozgalmakhoz felidézi a sikereket és a rákövetkező konfliktusokat, amelyek egy ilyen együttműködésben benne rejlenek. A magyar munkástanácsoknak 1956-ban nem volt idejük, hogy ezekkel a problémákkal szembekerüljenek.

Talán helyénvaló szólni röviden 1956 mindent átfogó társadalmi programjáról a munkástanácsok kapcsán, mert ezek voltak annak legkimondottabb képviselői. Éppen úgy, mint Lengyelországban, az „igazi” és „tiszta” szocializmus gondolatát, beleértve a fő gazdasági egységek köztulajdonát, de kirekesztve a merev, pártellenőrzésű tervgazdaságot, valamint a munkások és parasztok kizsákmányolását, amennyire az emlékezések mutatják, mindenki osztot452